Szabad? A Pál utcai fiúkat keresem.
– Mi vagyunk – vágja rá egy bogárszemű kislány.
Elámulok. A Pál utcaiak éppen egymás haját fonják a kiskunlacházi Petőfi művelődési központ apró öltözőjében!
– Igen, lányok vagyunk, de a hajunk a sapka alatt nem fog látszani! – kacag a bogárszemű.
– Ő Csónakos – mutatja be a barátnője. – A legvagányabb ­közülünk.
– És hogy tud fütyölni! – kacsint rám egy másik lány, sapkája simléderét hetykén a szemébe húzva.
Mire Csónakos, alias Magyar Szofi két ujját a szájába téve akkorát füttyent, hogy a hallatán a legvásottabb fiúgyerekek is eltátanák a szájukat.
– Mindegy volt, melyik szerepet kapom, azért jelentkeztem, mert az előző előadásban, az Óz, a nagy varázslóban is játszottam, és nagyon tetszett – avat be a műhelytitokba Szofi. – A mostani szereplőválogatás után Anita néni (Nemes-Nagy Anita művészeti vezető, énektanár, a kiskunlacházi Petőfi művelődési központ vezetője – a szerk.) küldött egy levelet anyukámnak: „Rendben van, hogy a Szofi lesz Csónakos, de meg is kéne ám tanulnia fütyülni!” Hetekig nyaggattam apukámat, videókat néztem, rengeteget gyakoroltam, és most már bármelyik fiút lepipálom. Szeretem Csónakost, mert vidám és bátor. Amikor elbújnak Bokával meg Nemecsekkel a vörösingesek elől a Füvészkert üvegházában, megijed, és egy polc alá bújik, de a veszély elmúltával azonnal visszanyeri a lélekjelenlétét: „Papuskáim, most majdnem hadifoglyok lettünk!”
– Igen – bólogat nevetve Czár Dorka, ő játssza Barabást, a Gittegylet pecsétőrét. Folyvást veszekszik Kolnayval, a pénztárnokkal, utólag állíthatom, hogy szócsatáik a zenés előadás humoros színfoltjai lettek. Kolnayt, azaz Mikola Matyit azonban ne itt keressem, figyelmeztet Dorka, hanem a fiúöltözőben. El is indulok, útközben azonban rábukkanok a másik csapat, a vörös­ingesek „búvóhelyére”.
– Halló, itt vetkeznek a gonoszok?
– Nem vagyunk mi gonoszok, csak nem szeretjük a Pál utcaiakat – válaszolja öntudatosan az egyik piros pólós srác. – Szerintem még jobban is bánunk Nemecsekkel, mint az övéi. Egyébként voltak hasonló csatáink alsóban, mint amilyeneket a darabban látunk, általában apró hülyeségeken vesztünk össze, aztán két csapatra oszlottunk, és jól megdobáltuk egymást hógolyóval az iskolaudvaron. A színpadon most újra átélhetjük, tisztára, mint a valóság!

Te meg én, ugye, soha szét nem szakadunk…

Szemből négy nagyfiú közeledik. Az egyik nyilván Áts Feri, a vörös­ingesek vezére, mögötte az idősebb pásztor, a harmadik talán Geréb lehet, „az áruló”, a negyedik Boka.
– Bali Márton – nyújtja a kezét utóbbi, tizenhét éve minden komolyságával.
Magas, elegáns, született vezér. Leülünk a nézőtérre a négy fiúval beszélgetni. Miért jelentkeztek az előadásba? Nagykamaszokról lévén szó, nem számítok különösebb nyitottságra, de meglepetésemre egymás szavába vágva sorolják… Márton azért jelentkezett, mert Rupa Sára, aki Janót, a grund őrét alakítja, szólt neki a ráckevei gimiben, hogy lesz ez a musical. Ő addig műszaki pályára készült, nem is érti, miért érdekelte. Egy József Attila-verset vitt a szereplőválogatásra, de már az első sornál leblokkolt. Na, ez ugrott, gondolta, de kiderült, hogy elsősorban a kiállását vizsgálták. Meg persze a mozgást és az énekhangot. Utóbbitól nagyon félt, mert nem tanul zenét, de felesleges volt. Végül annyira beszippantotta a színpad, hogy a „pályamódosítás” is megfordult a fejében. De még van egy éve az érettségiig, vonja meg a vállát, nem kell most eldöntenie.
– De jó neked! Nekem nyakamon a vizsgák – sóhajtja keservesen a vörösingesek kapitánya, Laczó Bence, aztán megrázza magát, és visszatér a jelenbe. Ezt sokszor mondta nekik a rendező, hogy meg kell tanulniuk a jelenben maradni, minden problémájukat kívül hagyni, a telefont is lerakni arra az időre, amíg próbálnak. Ráadásul ma este előadás lesz! – Nem gondoltam volna, hogy én leszek Áts Feri – vallja be –, a Vígszínházban lenyűgözött Józan László alakítása, még a karom is lúdbőrözött.
– Nekem is tetszik az idősebb Pásztor szerepe – csatlakozik hozzá szerényen Jurkovich Dávid. Elárulom, hogy amatőr színész létére olyan hitelesen hozza a figurát az előadásban, mintha évek óta a pályán lenne. – Bár első alkalommal, amikor Nemecseket megfürdettük az „öcsémmel”, volt egy kis lelkiismeret-furdalásom – gondolkodik el –, annyira nem ilyen vagyok, de most már el tudom választani a valóságot a színpadtól. Negatív figurát játszani a legnagyobb kihívás.
– Én is így gondolom – vallja be a negyedik fiú, Majoros-Platthy Szabolcs. – Tudom, hogy Geréb megtéved, ugyanakkor tisztelem is azért, hogy van bátorsága bocsánatot kérni a Pál utcaiaktól. Azért ment el a grundról, mert megsértődött, amiért nem őt választották vezérré. Helyet akart magának a nap alatt. Végül Boka megbocsát neki, de a csapatba többé nem veszi vissza. Rengeteget dolgoztunk a jeleneten, hogy érzékeltessük kettejük belső vívódását. Rosszulesik Gerébnek a visszautasítás, és én pontosan tudom, milyen kegyetlen dolog kívülállónak lenni. Tizenöt éves vagyok, és korábban nem voltak barátaim. De mióta ebben az előadásban játszom, több is lett. Jó kis közösséggé kovácsolódtunk…

Miért félnénk, miért élnénk, ha nem egy álomért…

Váratlanul belép az ajtón Fecó, a Budai Sound hangtechnikusa. Felerősíti a portot, a hangosítóberendezést a gyerekek derekára, és mikrofont ragaszt a szereplők arcára.
– Már megszoktuk – szögezi le egy kockás nadrágos kislány, majd összecsapja a bokáját: – Hefler Petra, Weisz, a Gittegylet elnöke.
– Én meg Oszvald Réka, a Richter – rebegi halkan a mellette álló szemüveges lány. – Sára volt az egyetlen, akit ismertem, együtt határoztuk el, hogy jelentkezünk a szereplőválogatásra. Ki volt függesztve a felhívás az iskolában…Igazuk van a fiúknak, nagyon kellett már egy csapat! Én is magányos voltam eddig, versenyszerűen lovagoltam, magántanulóként nem voltak barátaim. De most hirtelen nagyszerű emberek vesznek körül!
Nemes-Nagy Anita, az előadás motorja eddig csendben figyelt, most elégedetten végigsimít tekintetével a huszonkilenc kis színészen.
– Ez volt a cél! – osztja meg velem, immár négyszemközt. – Nem véletlen, hogy a gyerekek fókuszában nem a társuk, Nemecsek halála áll, inkább a kell egy csapat problémaköre izgatja őket. Nagyon más ez a nemzedék, mint mi voltunk annak idején. Mi még csapatban bringáztunk, és volt játszóterületünk, ha nem is úgy hívták, hogy grund. Ezek a gyerekek elszigetelten élnek egymástól, és a mobiltelefonjukon lógnak egész nap. Mi szándékosan leválasztottuk őket a virtuális világról, hogy végre valóságos drámákkal, élethelyzetekkel szembesüljenek. A darabban közösen küzdenek valamiért, és erre ezt a nemzedéket a valóságban már nehéz rávenni. Látni fogod, hogy az előadás végén könnyek gyűlnek a kis hősök szemébe…
Anita képzettsége szerint ének szakos tanár, férjével, Lackó Bálint koreográfussal és Ralbovszki Csabával, a szabadkai Népszínház színművészével összefogva álmodta meg ezt a párját ritkító előadást. Most kicsit izgatott, mondja, mert a szezon utolsó előtti fellépése következik, ráadásul a Nők Lapja is kivonult őket megnézni. Holnap, a szezon záró előadására pedig Molnár Ferenc dédunokáját, Lukin Ágnest várják, tőle kapták meg a regény színpadra állításának jogát. Eddig kétszer látta az előadást, és azt mondta, a szerző is örülne annak, hogy ezúttal gyerekek alakítják népszerű ifjúsági regénye hőseit.