A rendszerváltás előtt egy holland fiatalember Alsóörsön nyaralt a szüleivel, akkor találkozott a lánnyal, akinek a családjától a nyaralót bérelték. Mariëlle van Luijk szülei így ismerkedtek meg. Mariëlle már Hollandiában született, viszont minden iskolaszünetet Magyarországon töltött. A főtt kukorica, a kutyák ugatása és a fagyis kocsi dallama a mai napig a gyerekkori emlékeit idézi fel.
Minden májusban, amikor Dunaújvárosba ‒ édesanyja városába ‒ utaztak, a helyi ének-zenei általános iskolában tanult. Néptáncoltak, Mariëlle énekelt kórusban is. Az élmény, amikor a diáktársaival Kodály-műveket adtak elő, élete végéig elkíséri.
Öt nyelven beszél, és hétéves kora óta hegedül. A hangszernek sok kalandot köszönhet. Versenyekre járt, turnéztak Skóciában. Tizennyolc éves korában egy diákzenekarral több magyar városban felléptek, és azokban az években részt vett a Debreceni Egyetem által szervezett nyári akadémiákon is. Akkor még nem sejtette, hogy pár évvel később az intézmény hallgatója lesz.
– Mindig úgy éreztem, Magyarországon a helyem, örültem, hogy magyar fiatalok vesznek körül – meséli. – Nem volt honvágyam, inkább sajnáltam, amikor vissza kellett mennem Hollandiába.
Albérlők viadala
A gimnázium után felvették a zeneakadémiára Amszterdamba, ám a túl magas elvárások gyorsan kedvét szegték, a folyamatos versengés kiölte belőle a lelkesedést. A hegedűt csak akkor szerette meg újra, amikor két év után egy vidéki zenei egyetemen tanult tovább, ahol oldottabb volt a légkör.
Miután lediplomázott, aggasztotta, hogy a tizenhét milliós Hollandiában túl sok a tehetséges hegedűs ahhoz, hogy kapcsolatok nélkül boldogulhasson. Ráadásul a pezsgő diákvárosban annyira kevés az albérlet, hogy olyan estéket szerveznek, amelyeken a jelentkezők egymással versengve próbálják bebizonyítani, hogy ők lesznek a legkedvesebb, legjobb szobatársak.
Félig magyarként úgy érezte, a helyi néptánccsoportban sem fogadják el igazán, ezért szívesebben kereste a magyar táncosok társaságát, táborozott Kalotaszegen és Nagyecseden is. Az egyik táborban ismerte meg a mostani párját, aki Magyarországra hívta. Amikor felajánlottak neki egy hegedűtanári állást Mátészalkán – ahova a párja is költözött –, költöztetőkamiont rendelt, és elindult Szabolcsba.
Mariëllétől újra és újra megkérdezik, miért mondott le önként a fejlettebb Hollandiáról. – Magyarországon találtam meg önmagamat. Persze, akadnak nehézségek is, de a kapcsolatok itt sokkal emberibbek. Nagyecseden például feltűnt, hogy a szomszédok beszélgetnek, a boltos néni tudja, mi történik az utcában, ez a fajta összetartozás és elfogadás nekem nagyon hiányzott Hollandiában – magyarázza. ‒ És az sem mellékes, hogy kint nagyon szűk a lakáspiac.
Mátészalkán most online antik- és régiségkereskedelemmel foglalkozik, mellette a Debreceni Egyetemen hegedűtanárnak tanul.
Hamupipőke és a hattyú
Az első fizetését egy hagyatékból származó gyűjteményre költötte: a magyar népviselettől a kerámián át a kalocsai terítőig volt benne minden. A budapesti Váci utcai régiségboltokban már régóta keresgélte a népművészet ritka kincseit, de amikor felfedezte azokat az internetes csoportokat, amelyekben magyar viseleteket adnak-vesznek, „elszaladt vele a ló”.
Szenvedélyesen gyűjti a viseleteket, kiegészítőket, otthona úgy néz ki, akár egy múzeum, már vagy negyven komplett rend ‒ teljes öltözék a pántlikától a fejkendőn át az alsószoknyáig ‒ van a birtokában. A közösségi médiában útjára indította a Holland Marcsi oldalt, ahol különböző népviseletekben szerepel, és a fotókhoz a ruhák hátteréről, történetéről, valamint a hagyományokról és népszokásokról ír. Nemrég szintet lépett: ha új viselethez jut, elmegy arra a környékre, ahonnan a ruha származik, és keres olyan „öltöztető asszonyt”, aki még tudja, hogyan hordták az adott rendet.
– Fantasztikus az a rituálé, az a varázs, ahogy egyre több ruhadarab kerül fel rád; elkezded egy szűk alsóban, és a végén a teljes gyönyörű viseletben pompázol. Kicsit olyan a metamorfózis, mint a Hamupipőkében, vagy amikor a rút kiskacsa hattyúvá változik – mondja. – Az egyik faluban meghalt az öltöztető néni, aki korábban segített nekem. Folyamatosan úgy érzem, kifutok az időből, nem lehet megjósolni, hogy a következő hónapban ki viszi magával a tudást.
Mariëlle mostanában a Görbeország oldal fotósával, Mohos Zsófival utazik, elmentek Tardra, Bujákra, Mezőkövesdre, Sióagárdra, Őcsénybe, Rimócra. Az egyre nagyobb ismertségének köszönhetően már érkeznek hozzá felajánlások és meghívások is.
– Többször éreztem úgy, hogy az öltöztető asszonyok mintha saját magukat látnák, miközben segítenek nekem, hogy valamikor ők is jártak ilyen szép ruhában. Ők már tudják, hogy élvezni kell a fiatalságot, amikor ezeket a gyönyörű viseleteket még lehet hordani.
A mama ruhája
Mariëlle hisz abban, hogy a népviselet az összetartozás jelképe: a ruha olyan emberekkel kötötte össze, akikkel a szenvedélye nélkül soha nem találkozott volna.
– Többször előfordult, hogy egy új viseletemhez, amit kereskedőtől vettem, anélkül, hogy előtte tudtam volna róla, abba a faluba mentem öltöztetőhöz, ahonnan a ruha eredetileg származott. Hihetetlen pillanat, amikor valaki felismeri, hogy hűha, ez a darab a mamámé volt, csak eladtuk harminc éve. Ezeknél a sorsszerű találkozásoknál úgy érzem, a ruha vezetett.
Mariëlle hisz abban, hogy a ruháknak lelkük van, és megőrzik az emlékeket. Talán ezért is foglalkoztatja a ruhák története. Hogy a folyamatosan gyarapodó gyűjteményének mi lesz a sorsa, még nem döntötte el. Gondolt már arra is, hogy a ruhákat egyszer majd visszaküldi azokba a falvakba, ahonnan származnak, és felajánlja őket a helyi falumúzeumoknak.
– Kodály és Bartók a 20. században járták a vidéket, zenéket gyűjtöttek, és közkinccsé tették a népdalokat – mondja. – Én is értéket szeretnék menteni a népviseletekkel, amikor például az asszonyokkal végigfotózzuk az öltöztetést. Boldog lennék, ha majd úgy emlékeznének rám, mint aki sokat tett azért, hogy a magyar népviselet megmaradjon.
Fotó: Mohos Zsófia
A nyitóképen: Menyecske- viseletben. A fiatal lányok ruháján még sok a piros
