Roland meglehetősen változatos és sikeres karriert hagyott a háta mögött, amikor egy sorsoláson amerikai zöldkártyát nyert. Kislánya akkor lett épp hároméves, így hármasban a feleségével vágtak bele a nagy kalandba, és kezdtek új életet New Yorktól nem messze. A séf karrierje az ezredforduló tájékán kezdődött itthon, és kimondottan sok csavar volt benne. Pályáját a Grand Hotel Hungáriában kezdte, majd Siófokon vezetett egy amerikai éttermet. Később dolgozott egy belvárosi halétteremben is, itt szoros mester-tanítvány kapcsolat alakult ki közte és egy belga séf között, akitől szinte mindent megtanult a tengeri élőlények elkészítési módjairól. Ennek később rengeteg hasznát vette Amerikában. 2007-ben megkapta élete nagy lehetőségét az akkor nyíló Café Ertében: új konyhát építhetett a semmiből, sajátos technikákat próbálhatott ki, szabad kezet kapott szinte mindenben. A Café Ertének a szakma és a vendégek körében is nagy sikere lett, Rolandnak jól mentek a dolgai, elégedett volt. A zöldkártya azonban, amellyel a sors ajándékozta meg, még ennél is csábítóbb lehetőségeket kínált.
Ha ez egy film lenne, akkor itt most egy drámai vágással hirtelen New Yorkban találnánk magunkat egy Michelin-csillagos étteremben (Magyarországon ekkor még egyetlen csillagos étterem sem volt), ahol a Café Erté egykori séfje az utolsó a konyhában, egy kukkot nem beszél angolul, nincs önbizalma, és halálra idegesíti magát, hogy mi lesz, ha elveszti az állását. És valóban: amerikai álom ide vagy oda, a kezdeti időszak így nézett ki az akkorra itthon már komoly sikereket elért és szakmai megbecsülésnek örvendő séfnek.
– Sokan nem értették a döntésemet, hogy miért hagyok ott egy biztos és menő helyet a teljes bizonytalanságért, de engem nagyon vonzott, hogy valami igazán nagyot vigyek véghez. Amerikában az első munkahelyeimen nem is voltam önmagam, mindent teljesen elölről kellett kezdenem. Óránként 10,5 dollárt kerestem, a feleségem és a kislányom vissza is mentek Magyarországra, én pedig egy bérelt szobában laktam, és éjjel-nappal dolgoztam, hogy magamat is fenn tudjam tartani, és a családomnak is tudjak hazaküldeni pénzt. Dobozos tésztát és virslit ettem minden áldott nap – meséli.
Roland kitartása és munkához való hozzáállása nagyon jól illik az amerikai mentalitáshoz, ez bizonyára nagy szerepet játszott abban, amit az elmúlt tizenöt évben felépített a semmiből.
– Amikor kijöttünk, tényleg semmink nem volt, két bőrönddel érkeztem. Volt egy listám, hogy mit szeretnék elérni, és ehhez tartottam is magam. Minden önteltség nélkül mondhatom, hogy ahol most tartok, az tisztességes és komoly. Nyolc és fél évet töltöttem a Martel nevű helyen, ahol az utolsó időben százhatvanezer dollárt kerestem évente, míg végül társtulajdonos lehettem egy étteremben, ami életem egyik legnagyobb vágya volt – folytatja Roland.
Ami a lehetőségek hazáját illeti, azt mondja, Amerikában tényleg mindenkinek van egy dobása. Bárki megmutathatja, mit tud, mert az emberek nyitottak az újra. Második lehetőség azonban nem gyakran adódik, gyorsan kell nagyon jót csinálni, és utána ezt folyamatosan fenntartani, különben nincs tovább. Amerikában nincs olyan, hogy rossz napod van, mondja.
Éttermi kultúra amerikai módra
Egészen más a vendéglőbe járás kultúrája is, mint itthon. Az idősebbek szinte egyáltalán nem főznek otthon, így sokkal több éttermi hatás éri a gyerekeket is. Roland kislányának, Boginak már tízévesen voltak törzshelyei, és azt is megmondta, ha sótlannak érezte apukája főztjét. A kisvárosban, ahol élnek, tisztességes étkezési lehetőségek vannak, és az éttermeket nem a turisták töltik meg, hanem a helyiek. Amerikában szinte mindenkinek van törzshelye, vagy legalábbis néhány biztos pont, ahova szeretnek járni.
Roland az elmúlt években rengeteg nációval találkozott a konyhában. – Legtöbbször dél-amerikai srácokkal dolgozom, akik semmiféle képesítéssel nem rendelkeznek. Volt olyan kollégám, aki egy equadori erdőből érkezett, és nem is találtuk a faluját a térképen. De kiválóan dolgozott. Mert akarta. A Martelben pedig egy Guatemalából jött helyettesem volt, aki öt év után olyan fehérmártást csinált, hogy egy francia is megirigyelte volna.
Roland álma, a saját étterem, 2019-ben vált (majdnem) valóra, ám a happy end sajnos elmaradt.
– Mindig kergettem az álmomat, hogy saját helyet akarok.
A Martelban nagyon jól kerestem, minden rendben volt. De továbbra is bennem motoszkált, hogy ha lenne rá lehetőség, akkor meg kellene valósítani ezt az álmot. Folyamatosan kerestem a helyszíneket, mígnem egyszer az ingatlanközvetítőm jelezte, hogy most nem egy üzlethelyiséget talált, hanem bemutat valakinek, aki séftársat, üzleti partnert szeretne. Akkor, negyvenkét évesen olyan naiv voltam, és annyira hajtottam az álmomat, hogy igent mondtam egy olyan társtulajdonosi kapcsolatra, amelyben csak húsz százalékom volt. Jó szakács voltam, de üzleti tapasztalatom nem volt, minden barátom le akart beszélni, de nem hallgattam rájuk. Három éven keresztül úgy dolgoztam, hogy nem volt szabadnapom, de nem zavart, mert hittem benne, hogy valamit felépítünk. Végigcsináltuk a Covidot, rettentő nehéz időket vészeltünk át, és pont, amikor igazán egyenesbe jöhettünk volna, a társam kitalálta, hogy változtatni akar, és rádöbbentem, hogy ezt el kell engednem. Nagyon sokat tanultam, ezt soha többet nem fogják velem megcsinálni. Miután szétváltunk, tudtam meg, hogy a nagy presztízsű Connecticut Magazine öt díjjal készült jutalmazni az éttermünket. Mivel azonban a díjátadó csak két hónappal később volt, sajnos ezeket az elismeréseket már nem vehettem át.
A mama főztje
Roland most, negyvenhat évesen kezdi érezni a hiányát az otthoni életének.
– Nem maga az ország hiányzik, hanem ahol felnőttem, a barátaim, a húgom. Jó lenne csak úgy elmenni valahova az általános iskolai osztálytársaimmal, átmenni egymáshoz családostul. Az Amerikában töltött évek alatt mindig azt éreztem, hogy még van idő, még belefér nekem ez a rengeteg munka, a mókuskerék, mert ki tudok hozni többet is belőle. Egy dolgot bánok, ezt az elvesztegetett időt. Anyukám egy hónap alatt ment el, fél évvel apám halála után, így hasított belém, hogy nem igaz, hogy van idő.
