Azzal az érzéssel jöttem haza, hogy az sem gond, ha megöregszünk, és messzebbre már nem kívánkozunk, hiszen alig pár órányi autó­útra van a középkori Németország egykori tartománya, Bajorország legizgalmasabb régiója, odáig valahogy csak eljutunk. Ráadásul olyan sok különböző programlehetőség közül lehet választani, hogy nem kell az időjáráson aggodalmaskodni; szikrázó napsütésben és szakadó esőben sem fogunk unatkozni.

Amikor egy utazásról mesélünk, mindig csak a látnivalók, települések, turistaattrakciók kerülnek szóba, pedig néha tényleg nemcsak a cél a fontos, hanem az út maga is. Ez többszörösen igaz Németország egyik szenzáció­jára, a Romantikus útra, amely Würzburgból indul, és a legszebb tájakon át kanyarogva vezet egészen Füssenig. Olyan vidék ez, ahol az autóban ülve nem kapcsol be az ember zenét, hanem csak bámészkodik, és azt motyogja, hogy „ezt nem hiszem el”. A remek alap – lankás dombok, szép mezők, zsíros termőföldek – párosultak a német takarossággal, odafigyeléssel; itt minden rendbe van téve, a fű lenyírva, a virágágyás kigyomlálva, a szemét felsöpörve, és mindez csöppet sem idegesítő, sokkal inkább megnyugtató, mintha gyerekkorunk egyik mesekönyvében bóklásznánk.
A ma mindössze százhúszezer lakosú Würzburg történelmében akadnak hullámhegyek és -völgyek egy­aránt. A várost először 704-ben említik, 1156-ban itt tartotta I. Frigyes német-római császár az esküvőjét, 1402-ben alapították a helyi egyetemet. A 17. század elején a boszorkányüldözés egyik központja volt, Philipp Adolf von Ehrenberg hercegpüspök vezetésével kilencszáz embert végeztek ki. Az 1800-as évektől Bajorországhoz csatolták, a század végén Wilhelm Conrad Röntgen itt fedezte fel a röntgensugarat.
A város legfőbb attrakcióját, a hatalmas kastélyt 1720-ban kezdték építeni, az épület harmonikusan ötvözte a német és a bécsi császári barokk, valamint a francia kastélyok stílusát. A würzburgi püspöknek mélyen a zsebébe kellett nyúlnia, hogy a nagyratörő álmok megvalósuljanak, cserébe itt készült el a világ legnagyobb egybefüggő mennyezeti freskója, Giovanni Battista Tiepolo alkotása. A palota csaknem kétszáz éven át ejtette ámulatba az idelátogató politikusokat, egyházi és világi méltóságokat, ám alig néhány héttel a második világháború vége előtt jóformán teljesen leégett. A padlásról terjedt el a tűz, az egész tető elpusztult, majd az így beszakadó eső tovább rontotta a helyzetet a megmaradt belső terekben. A palotát a tervrajzok és fotók alapján teljesen felújították, és mivel a bútorok nagy részét a háború idején máshol tárolták, azok visszakerültek, így ma a régi pompájában ismerhetjük meg a kastélyt. A pompa nem túlzás, itt minden grandiózus; a lépcsőház felett huszonhárom méteres magasságban elterülő hatszáz négyzetméteres freskó; az arany és lila színű császárterem a hatalmas márványoszlopai­val, elámulunk a képtárban és a fényűzően berendezett lakószobák sorát végigjárva. Van egy nagyobb terem, ahol eredeti fényképek és felvételek mutatják meg, hogy festett a palota és Würtzburg a második világháború végén, amikor az óváros szinte teljesen megsemmisült, és nyomon követhetjük, mennyi erő, alázat és elszántság kellett ahhoz, hogy a palotát ennyire korhűen újjáépítsék. A termek után ne hagyjuk ki Németország egyik legszebben díszített udvari templomát, amely kicsike, de nagyon kompakt, és járjunk egyet a kertben, ahová minden tavasszal hetvenezer, a palota üvegházaiban nevelt virágot ültetnek ki.

Hol a Duna kanyarodik

Többen is vetélkednek a világ legrégebbi sörfőzdéje címért, és mind közül a Weltenburgi Apátság a legesélyesebb a dicsőségre. Az se legyintsen, akit nem érdekelnek a sörök, ez a hely feltétlen megér egy látogatást.
A parkolótól kellemes séta vezet be az apátsághoz, a Duna kifejezetten vadregényes ezen a szakaszon, egy hatalmas kanyart tesz a magas jura kori mészkő sziklák között, és néhol egészen keskeny szorosba szűkül a „kék szalag”. A kolostor fölött már az ókorban is volt település, majd a rómaiak építettek ide katonai állomást. A mai bencés apátság elődjét a Szent Kolumbánusz által alapított rend két zarándoka hozta létre 617-ben. A 9. században az aacheni püspök elrendelte, hogy azokon a vidékeken, ahol a klíma miatt nincs elég bor, minden szerzetesnek mérjenek naponta fél liter sört. (Néhány mai kutató szerint ebben az intézkedésben az a rejtett szándék is benne volt, hogy a komló fitoösztrogén-tartalma csökkentse a szerzetesek testi vágyát.) Eleinte csak maguknak főzték a folyékony kenyeret, ami magas tápértéke és alacsony alkoholtartalma miatt böjt idején is megfelelő táplálék volt, ám idővel eladásra is készítettek a jófajta italból.
A kolostor épületeit csak vezetett túra keretében lehet megtekinteni, de a gazdagon díszített barokk templomot magunkban is bejárhatjuk. Érdemes felsétálni az apátság fölötti dombra, mert nagyszerű kilátás nyílik onnan a Dunára, és mindenképpen inni kell egy sört a kolostor sörkertjében. A gesztenyefák árnyékában akár kétszáz embert is le tudnak ültetni egyszerre, így az egésznek van egy karakteres sörfesztivál-hangulata, ami egészen furcsa érzés egy több mint ezeréves múltra visszatekintő kolostor területén. A sörfajták közül a klasszikus sötét és világos verziót bevallásuk szerint a mai napig az eredeti receptúra alapján készítik, hozzá a vizet a Duna medre alatti negyvenméteres mélységből nyerik, de izgalmas a többivel is próbát tenni, a citromos radlerük például kifejezetten frissítő, és a nem sörivóknak is ízlik.