Egy nemrégiben publikált tanulmány épp egy ilyen esetet hozott ismét a reflektorfénybe. Egy bizonyos M. úré (a témával foglalkozó orvosi szövegekben M páciens) a történelem egyik legkülönlegesebb és legkülönösebb agysérülési esete.

M páciens

Egy 1938-as tavaszi napon egy 25 éves, meglőtt férfit hagytak a földön fekve a spanyol polgárháború valenciai frontján. Amikor két héttel később a kórházban magához tért, a köztársasági katona megdöbbentő változást tapasztalt: bizonyos körülmények között visszafelé látta a világot. A világ a szó szoros értelmében megfordult körülötte: az emberek és a tárgyak úgy tűntek a beteg számára, hogy az ellenkező oldalon állnak, mint ahol valójában voltak, oldalt cseréltek hallási és tapintási észlelései is. A betűket és számokat normálisan és fejjel lefelé is el tudta olvasni, anélkül, hogy az agya eközben képes lett volna különbséget tenni a két érzékelés között, emellett az elhíresült beteggel sokszor elfordult az is, hogy mindent zölden látott, továbbá M úr képes volt arra is, hogy bármilyen szögből leolvassa az időt egy karórán. A tünetegyüttes már így is elég bizarr, de a betegnek olyan furcsa észlelésekkel is meg kellett birkóznia, mint a színvakság, a tárgyakról „leszakadni tűnő” színek, vagy az, hogy bizonyos tárgyakból egy helyett néha hármat észlelt.

Bár a korai beszámolók szerint M úr mindezt meglehetősen nyugodtan kezelte (ehhez hozzájárulhatott az is, hogy bár a lövedék, amelyet valószínűleg a franciák lőttek ki, részben elpusztította az agykéreg gerincét, a férfi viszonylag könnyen felépült anélkül, hogy műtétre vagy különleges ellátásra szorult volna), az orvosok érdeklődését nagyon hamar felkelttette az esete.

A titokzatos agy

A beteget közel 50 éven át tanulmányozta Justo Gonzalo spanyol idegtudós, mert rájött, hogy az egyedülálló eset rávilágíthat az emberi agy működésének sajátosságaira. Gonzalo elemzései jelentős változást eredményeztek abban, ahogyan a kor tudósai az agy működéséről gondolkodtak. Bár korábban sem volt példa nélküli, hogy egy-egy érdekesebb eset tanulmányozása előrelendítette az agykutatást, az M beteg esetének elemzése gyökerestül felforgatta azt.

Az 1940-es években Gonzalo azt vetette fel, hogy az agy nem különálló funkcióval rendelkező részek egymással lazán kapcsolódó szervezete, hanem a különböző funkciók fokozatosan oszlanak el a szervben, azaz például látásunkért nemcsak az agy egy meghatározott területe felel, hanem a képi érzetek különböző elemeit (például egy tárgy alakját, méretét, színét) az agy más-más részeinek segítségével dolgozzuk fel. Ez az elképzelés ellentétben állt az akkori tudományos ismeretekkel. „Az agyat ekkoriban úgy tekintették, mint sok kis egymásra, illetve egymás mellé pakolt dobozt, ahol az egyes dobozkáknak különféle funkciói vannak,  – mondja dr. Alberto García Molina neuropszichológus, a spanyolországi Institut Guttmann Intézet munkatársa. Viszont 

az akkor rendelkezésre álló elméletek egyszerűen nem tudták megmagyarázni azokat a kérdéseket, amelyek az M pácienssel kapcsolatban felmerültek,

ezért Gonzalo elkezdte megalkotni az agy dinamikájáról szóló újszerű elméletét, szakítva az agy működéséről alkotott korábban általános elképzeléssel” – fejtette ki. 

Az M beteg és más agysérültek tanulmányozása során Gonzalo azt kezdte sejteni, hogy a különféle agykárosodás hatásai a sérülés méretétől és helyzetétől függenek. Azt is kimutatta, hogy a különféle agysérülések nem bizonyos funkciókat tesznek tönkre, hanem többféle funkció egyensúlyát befolyásolják, ahogyan ez M beteg esetében is történt. Gonzalo három sérüléstípust is beazonosított: elkülönítette a centrális (több érzékszervet érintő) zavarokat, a paracentrális (a centrálishoz hasonló, de nem egyenletesen eloszló hatásokkal járó) zavarokat és marginális (bizonyos érzékszervek agyi pályáit érintő) eltéréseket is. 

Esettanulmány a múltból

Bár M úr esete és Gonzalo munkája úttörő volt a maga korában, még ma sem annyira ismert, mint amennyire kellene, ezért most Gonzalo lánya, Isabel Gonzalo-Fonrodona (a pszichológia nyugalmazott professzora) García Molinával együtt dolgozik a tanulmány eredményeinek ismételt áttekintésén, és azok egyéb esettanulmányokkal való összehasonlításán. Kiemelik, hogy az egyedi esettanulmányok évszázadok óta értékes alternatív tudományos bizonyítékforrást jelentenek a mai metaanalízisekkel és nagy klinikai vizsgálatokkal szemben, ráadásul mindaz, amit Gonzalo annak idején esettanulmányára alapozva megállapított, ma is megállja a helyét. 

A neuropszichológia, azaz az emberi elme működésének vizsgálta mindig is kiemelt szerepet töltött be a pszichológia tudományának egészén belül, de míg az esettanulmányok jellemzően az érintett páciens testi-lelki egészségét nem befolyásoló módon térképezték fel az elme működését, addig a különféle kísérletek sokáig mindenféle etikai keretezés nélkül zajlottak. Arról, hogy a pszichológia történetének során milyen, sokszor embertelen módszerekkel kísérleteztek – nem egyszer gyerekeken is, írtunk már korábban. 

Kiemelt kép: VintageMedStock/Getty Images