Nyilvánvalóan mindannyian a legjobbat szeretnénk kihozni a nyaralásból, ami – lehetőségeinkhez mérten – magába foglal minden olyan úti célt, ami méltán vált népszerűvé, és amit megéri szemügyre vennünk legalább egyszer, ha nem többször az életben (persze ezt is lehet okosan csinálni – itt írtunk arról, hogyan tehetünk a tömegturizmus ellen). De rendben van-e az, ha egyesek csak azért választanak katasztrófa sújtotta helyszíneket, hogy a pusztulás következményeit szemrevételezzék? Nézzük meg először, mit mondanak a szakemberek az elmúlás emberi agyra mért hatásáról, miért vonzódnak sokan a halál kézzelfogható látványához, és lehet-e haragudni rájuk ezért?
Akár egy közúti baleset helyszíne mellett haladunk el a reggeli forgalomban, akár erőszakról szóló hírek árasztják el a közösségi médiát, sokszor érezzük azt, hogy sokkoló látvány ide vagy oda, egyszerűen nem tudunk máshová nézni. Láttam már olyan közúti balesetet, ahol a bámészkodók miatt állt a forgalom, és láttam olyan bámészkodót is, aki felpattant autója motorháztetejére, belekortyolt a dobozos kávéjába, lőtt egy fotót a helyszínről, és olyan könnyedséggel gyújtott rá, mintha kocsmában ülne. Mindeközben persze a földön fekvő sérülteket is jól megnézte magának. Legyen mit mesélni, amikor hazaér, ugyebár – mert ő aznap hazaért.
De mégis miért vonzza ennyire a figyelmet a pusztulás, és lehet-e ezt etikusan csinálni?
Szakemberek szerint a folyamat valójában a túlélési ösztönökről, az úgynevezett „üss vagy fuss” reakcióról szól: a látvány stimulálja az érzelmekért és túlélési ösztönökért felelős agyi részeket, az agy pedig ezáltal próbálja feldolgozni, hogy a látottak fenyegetést jelentenek-e a biztonságunkra nézve.
„Az erőszak és a halál látványa – legyen az egy filmjelenet vagy egy valós időben lejátszódó tragédia – lehetőséget ad arra, hogy szembenézzünk a haláltól, a fájdalomtól, a kétségbeeséstől, a leépüléstől és a megsemmisüléstől való félelmeinkkel, miközben az adott pillanatban személy szerint biztonságban vagyunk. Azért nézünk oda, mert a látottak hatására feltehetjük magunkban a kérdést:
ha én lennék ebben a helyzetben, mit tennék? Hogyan reagálnék? El tudnám-e viselni a fájdalmat, és vajon lenne-e erőm felépülni?
Azért játsszuk végig ilyenkor a fejünkben lévő forgatókönyveket, mert a látvány egyfajta megelőző mechanizmusként funkcionál” – felelte az NBC News kérdésére dr. David Henderson pszichiáter. Emellett az Amerikai Pszichológiai Társaság egyik tanulmánya azt is megállapította, hogy negatív tapasztalatainkra intenzívebben reagálunk, illetve többet tanulunk belőlük, empatikus lények lévén pedig automatikusan nagyobb figyelmet szentelünk a megrázó eseményeknek, mint az orrunk előtt zajló örömteli történéseknek, ami fokozza a társadalmi összetartozás élményét.
Persze természetes emberi reakció a kíváncsiság, az együttérzés pedig különösen szép és jó, de: amennyiben nem áll módunkban segíteni a bajbajutottakon, tegyük meg azt a szívességet embertársainkért, hogy nem akkor fogyasztjuk el a reggeli cigi-kávét, nem akkor lövünk fotót a helyszínről, és nem úgy vagyunk jelen mások legnehezebb pillanataiban, mint Rozi a moziban, vagy éppen az állatkertben.
Tengerpart és napsütés helyett szomorúság és félelem
És bizony a tisztelettudó, együttérző magatartás abban az esetben is érvényes, ha olyan helyen járunk, ahol évekkel ezelőtt történt tragédia. Manapság – vakáció címszó alatt – egyre többen keresnek fel olyan helyszíneket, amelyek halállal és tragédiával kapcsolatosak: turisták ezrei látogatnak egykori koncentrációs táborokat, börtönöket, illetve atomkatasztrófák, balesetek, tömegmészárlások és természeti csapások sújtotta helyszíneket. A jelenséget ma már (igencsak találóan) sötét turizmusként is szokás emlegetni, ami az évek során hatalmas ütemben fejlődő iparággá nőtte ki magát. De mit is takar pontosan, és tényleg ennyire rosszat jelent?
Fukusima a 2011. március 11-én, helyi idő szerint 14 óra 46 perckor bekövetkezett földrengés után (Fotó: Getty Images)
Az embert természeténél fogva mindig is vonzotta a sötétség. Mondhatni, a sötét turizmus gyakorlata egyidős az ősi kultúrákkal – bár ma már szerencsére egészen mást jelent, mint évszázadokkal ezelőtt (gondoljunk csak a középkori nyilvános kivégzésekre, a keresztre feszítésekre és a véres római gladiátorjátékokra). Az International Hospitality Review című tudományos folyóiratban megjelent tanulmány (2021) szerint a mai kor emberét elsősorban a kíváncsiság, az emlékezés és a közvetett érintettség motiválja. A legtöbben azért látogatnak el egy-egy sokkoló helyszínre, mert testközelből szeretnék megtapasztalni azt, amiről előtte csak a történelemkönyvekben olvashattak, mások olyanokkal szeretnének kapcsolatba lépni, akiknek hozzájuk hasonlóan traumatikus élményeik voltak, és bizony olyanok is akadnak, akik a szürreális élmény nyújtotta izgalmakra hajtanak. A jelenség tehát jóval árnyaltabb annál, mint az elsőre gondolnánk, és közel sem annyira vészjósló, mint ahogyan megnevezése sugallja. Ne érezd tehát hibának, ha véres múlttal rendelkező helyekre látogatnál: valójában a sötét turizmus nem a halál iránti vonzalomról szól, hiszen
a legtöbb turista számára a múlt a tragédiáin keresztül mutatja meg, hogyan érdemes (vagy nem érdemes) élni az életet – mind egyénileg, mind globálisan egyaránt.
Csak azok a fránya szélsőségek ne lennének
De valljuk be, a hátborzongató dolgok iránti ősi vonzalom gyakran esik a marketing áldozatául, és bizonyos esetekben a saját viselkedésünk is rossz fényt vethet erre az alapvetően hasznos és elgondolkodtató iparágra. A mások szenvedéséből szerzett haszonnal a reklámipar is könnyedén átfordulhat a ló túloldalára, a látogatóknak pedig kutya kötelességük tisztelettel viseltetni az elhunytak, illetve az elhunytak hozzátartozói iránt. A felelősségteljes utazás, illetve a helyi lakosokra gyakorolt hatás minimalizálása tehát nem csak akkor fontos, ha tömegturizmusról beszélünk.
A holokauszt-emlékhelyek különösen nehéz kihívással néznek szembe a témát illetően: „Amikor az Auschwitz Múzeumba jönnek, ne feledjék, hogy egy olyan helyen járnak, ahol több mint 1 millió embert öltek meg. Tiszteljék az emléküket” – emlékeztette szelfiző látogatóit 2019-es tweetjében Az Auschwitz-Birkenau múzeum és emlékhely.
Az egykori Auschwitzi koncentrációs tábor kapuja (Fotó: Kay Nietfeld/Picture Alliance via Getty Images)
Mindemellett nem egy utazási iroda szervez vezetett túrákat olyan katasztrófa sújtotta helyszínekre, amelyek a mai napig is veszélyesek – például a 2011-es japán fukusimai atomerőmű-baleset radioaktív zónáiba (illetve az orosz-ukrán háború előtt Csernobil is igen népszerű úti cél volt). A 2005-ös New Orleans-i Katrina hurrikán után például a helyi lakosok bírálták a túraszervezőket, amiért anyagi hasznot húznak a tragédiából, és hagyták, hogy turisták fényképezzék őket, illetve egykori otthonaik helyszínét.
„Elegünk van abból, hogy úgy jönnek át a környéken, mintha valami mellékes látványosság lennénk. A sok szenvedés után, amin keresztülmentünk, ennél több tiszteletet érdemlünk”
– fogalmazott a The Telegraph riportjában egy helyi lakos. De léteznek persze sikertörténetek is, hiszen nem egyszer tértek vissza önkéntes segítőként olyanok, akik korábban turistaként szembesültek egy-egy természeti katasztrófa következményével, a fekete turizmus fellendülése pedig az érintett területek infrastruktúrájának újjáépítésében is hatalmas segítségnek bizonyult.
A jelenség megosztottsága David Farrier új-zélandi újságírót sem hagyta nyugodni, aki 2018-ban a sötét turizmus globális jelenségének nyomába eredt: sorozatában kínzókamrákba és radioaktív helyszínekre látogat, a hírhedt öngyilkosok erdejében sétálgat Japánban, Pablo Escobar kedvenc bérgyilkosával találkozik Kolumbiában, szemügyre veszi a „vámpírokat” New Orleansban, Milwaukee-ban pedig Jeffrey Dahmer élete kerül górcső alá – csakhogy néhányat említsünk a Netflixen futó Sötét turista (Dark tourist) című dokumentumfilm-sorozat gyöngyszemei közül.
Akár láttuk a sorozatot, akár nem, összességében érezhető tehát, hogy a katasztrófaturizmus népszerű, de joggal megosztó iparág – hasznossága pedig legalább annyira függ az utazásszervező cégek, mint a látogatók etikus hozzáállásán. És hogy a jelenség mennyire is tud káros lenni, ha nem figyelünk, azt tökéletesen példázza a Sötét turista, ami bővelkedik olyan megszólalókban és riportalanyokban, akikre nyugodt szívvel tekinthetünk intő példaként.
Kiemelt kép: Getty Images
