– Tati, én nagyon szeretek történeteket írni, de mégsem leszek újságíró – lépett oda hozzám egy napfényes reggel Berni lányom.

– És miért nem, drágám? – kérdeztem vissza empatikusan.

– Hát a nyelvtan miatt. Minden mondatom tele van hibákkal. Utálom a nyelvtant. De szóban szívesen mesélek, mert ott nem látszanak a hibák. Mondj egy szót, és én mondok neked róla egy mesét! 

Kedves dolog, amikor egy kislány mesélni akar az apukájának, én mégsem tudtam felhőtlenül örülni neki, mert éppen nagyon sürgősen dolgoznom kellett volna, és a feleségem taktikusan lelépett valahova, úgyhogy kettesben maradtunk Bernivel. Én tudom, hogy ilyenkor rá kellene figyelnem, hogy minőségi időt tölthessünk együtt, de a fejem tele volt a feladataimmal, és valójában azt szerettem volna, ha ez így is marad. Borzalmas nehéz tud lenni újra felvenni a fonalat, ha az ember egyszer elejtette. Az sem tűnt járható útnak, hogy Berni elmond egy rövid mesét, miközben én úgy teszek, mintha figyelnék, és aztán ki-ki megy a maga dolgára. Berni ugyanis képtelen röviden mesélni, pontosan tudom róla, hogy órákig el tud játszani egyedül úgy, hogy közben mondja magának a történetet. Szakadatlan tudatfolyam az egész, amelynek sosincs vége, az egyik asszociáció hozza a másikat. (Berni egyébként így mesél viccet is, és bár mostanra már érti, hogy a viccnek szerves része a csattanó, nem mindig alkalmazza.) Úgyhogy amikor azt kérte, hogy mondjak neki egy szót, amiről ő majd kitalál egy mesét, némileg ingerülten azt böktem ki, hogy papírsárkány – ez volt az első szó, ami eszembe jutott. Berninél pedig beindult az asszociációs láncolat. Itt hangzott el, hogy ez a szegény papírsárkány, aki természetesen megszemélyesült, bizony tériszonyos, ami egy papírsárkány esetében elég szerencsétlen dolog. Az olvasót megkímélném attól, hogy miként szökkent szárba a történet, amelyben a fantasztikus elemek keveredtek az előző napi eseményekkel, annyit azonban elárulok, hogy a megoldás az lett, hogy a papírsárkánynak akkor fog elmúlni a tériszonya, ha megszerzi a jogosítványt, méghozzá nemcsak személygépjárműre, hanem kisteherautóra is. Ne kérdezzék, miért. Szóval hallgattam Berni tudatfolyamát, és közben azon mérgelődtem, hogy nekem már rég dolgoznom kellene, és hogy merre jár a feleségem, amikor hirtelen eszembe jutott valami. 

– És mondd csak, Berni, te félsz a magasban? – kérdeztem.

– Hát, kicsit igen. 

– És mivel szeretsz jobban utazni, autóval vagy repülővel? (Egyszer már utazott repülőn, úgyhogy van tapasztalata.) 

– Autóval jobban szeretek, különösen, amikor te vezetsz, akkor biztonságban érzem magam. 

Fogalmam sincs, honnan származik egyes embereknek az a képessége – talán így születtek, vagy esetleg tanulták valahonnan –, hogy egyetlen mondattal képesek tökéletesen az ellentétébe fordítani a hallgatóság hangulatát. Hűlt helye volt az iménti bosszúságnak, nem akartam már dolgozni, hanem teljes figyelmemet a mesének szenteltem, mert megértettem, hogy olyan dolgokat tudhatok meg most Berni lányomról, amelyeket másként esetleg soha. 

És talán még egy írás is kikerekedik belőle…