Nemrég jelent meg Magyarországon Az igazi nevem című kötete, amelyet Morcsányi Géza emlékének ajánl, akivel mint kiadóvezetővel és fordítóval került kapcsolatba. Mint írja: „…Géza igazi barátom lett. Neki köszönhetem, hogy Magyarország sokkal közelebb ­került hozzám, mint bármely más ország az egykori szovjet blokkból.” Mesélne a Gézához és Magyarországhoz fűződő viszonyáról?

Minden egyes új országba belépve hálával emlékezünk azokra, akik ajtót nyitottak előttünk. Számomra ilyen volt Magyarország kapujában Morcsányi Géza. Minden tekintetben szép ember volt, és örülök, hogy éppen ő tárta fel előttem az önök országát. Az ész és a jóság összekapcsolódása nem olyan gyakran fordul elő az emberekben, ő viszont ezekkel a tulajdonságokkal egyenlő mértékben rendelkezett. Beutazta velem az egész országot, és nemcsak a kirakatba szánt oldalát mutatta meg, hanem azt a részét is, amit a turisták általában nem látnak. Nagy szomorúsággal tölt el, hogy többé már nincs közöttünk, de hálás vagyok a sorsnak, hogy hosszú évekig a barátom volt.

Hol él most? Mit nevez otthonnak? Hol érzi a legjobban magát?

Már egy éve Berlinben élünk a férjemmel. Az otthon számomra az a hely, ahol a számítógépem van. Az ember otthon érzi magát a legjobban, és az otthonom most Berlin. Meglátjuk, mi lesz később. 

Mint írja, Moszkvában tízszer olyan gyorsan telik az idő. És ezt is: jó külföldön élni, de az élet Moszkvában zajlik. Hogy érti ezt?

Amíg Moszkvában éltem, több száz szál kötött össze különböző emberekkel, és a velük való kommunikáció önmagában is időt és erőfeszítést igényelt. Ezért aztán Moszkvában szinte semennyi szabadidőm nem volt, Berlinben viszont amennyi csak jólesik. Bizonyára itt is javában zajlik az élet, de nem számomra. Nem vagyok benne a berlini életben, nem ismerem jól a nyelvet. Az a sebesség, amellyel Moszkvában éltem, valóban rendkívüli volt. Ez most a lefékezés ideje. Az élet lelassulásának is megvan a maga varázsa, főleg az én koromban.

Egy interjúban azt mondta, rosszul bánunk az őseinkkel, az emlékezetükkel. Ön a saját ősei közül sokakról megemlékezett ebben a kötetben. Tartozik-e még nekik valamivel?

Élesen érzékelem magamban a jelenlétüket – félig az édesanyámból, félig az édesapámból, távolabbra nézve pedig negyedrészben a nagymamákból, nagyapákból lettem. Szakmám szerint mégiscsak gene­tikus vagyok, így elég jól tudom, hogyan működik ez a folyamat. Az évek múlásával egyre erősebben érzem az őseim jelenlétét. Hogy tartozom-e nekik? Úgy gondolom, igen, tartozunk az őseinknek – ők viseltek ránk gondot, ők neveltek fel bennünket, sokat segítettek az életben. Ezt az adósságot csak azzal törleszthetjük, ha mi magunk is
segítjük a fiatalabb generációt. 

Mostanában sokat beszélünk a transzgenerációs szemléletről, a generációkon átívelő traumákról. Mit gondol, az ön családjának ­múltja rejt még olyan kérdést, ami megválaszolatlanul maradt, olyan traumát, ami feldolgozatlan?

Azt hiszem, minden fel van dolgozva: a családban előfordultak táborok éppúgy, mint száműzetések, a nagymamám két fiútestvére meghalt a második világháború idején. Most egyetlen családtagom sem él Oroszországban – mindenki elment. Szomorú? Igen. Másrészt viszont beleillik a zsidó történelembe: a családom Lengyelországból érkezett Oroszországba, előtte Németországban éltek, sőt, még korábban Spanyolországban. A történet pedig folytatódik. Ma a gyerekeim és az unokáim Chicagóban, Londonban, Tel-Avivban és Abu-Dzabiban élnek. Próbálunk megszabadulni a traumáktól.

Könyve – többek között – személyes visszaemlékezések sorozata. Nem tartott a kitárulkozástól?

Igen, valóban sok személyes emlék és gondolat szerepel benne. Nemrég kinyitottam az orosz kiadását, amelyet Moszkvából küldtek nekem Berlinbe, és magam is csodálkoztam: vajon nem tárulkoztam ki túlságosan az olvasók előtt? Nos, így történt, most már túl késő bármin is változtatni.

Ön őszinte kíváncsisággal fordul a társadalom peremén élők felé, sokszor közöttük találja meg művei hőseit, akik gyakran nők… Mi az, ami felkelti az érdeklődését egy-egy alakban?

Valószínűleg abban kell keresni érdeklődésem okát, hogy én magam is a periférián élek, soha nem törekedtem arra, hogy „középpontban”, szem előtt, górcső alatt legyek. Tehát azokról írok, akiket magam mellett látok. Nem kell keresgélnem. Be kell vallanom, egyetlen „érdektelen” emberrel sem találkoztam életemben: mindenki magában hordja a történelmet, az élettörténetét, az őseit. 

Mit jelent az ön számára a barátság? A könyvében említi, hogy a barátok a múltban nem a szórakozáshoz, hanem a túléléshez kellettek… Igaz, hogy még ma is képes új barátságokat kötni?

Ez az évek múlásával egyre ritkábban fordul elő. Sajnos, az utóbbi időben sokkal több barátomat veszítem el, mint amennyit szerzek. De lett egy új barátnőm is, aki sokkal fiatalabb nálam, és nagyon örülök, hogy jelen van az életemben.

Tudom, hogy a vallás az ön szá­mára igen személyes ügy, de mivel a könyvében is ír a valláshoz való viszonyáról, ezért merem kérdezni róla. Ha jól értem, azt vallja, mindegy, milyen vallású vagy, a lényeg, hogy jó ember légy. Vajon miért nem jön rá erre mindenki?

Minden egyes embernek megvan a maga életútja, mindenki a maga saját, egyéni módján oldja meg az élet ­által elé állított kérdéseket. Sok ­csodálatos embert is­merek, vannak köztük hívők, mások ­meggyőződéses ateisták. Minden ­egyes embernek külön­böző ­adottságai vannak a természettől fogva, és a jóság az egyik ilyen adomány. De kész vagyok egyet­érteni önnel abban, hogy jónak lenni csodálatos. Nem mindenkinek adatik meg.

Könyve végén a Hét világvége című novellaciklus sajnos nem annyira utópisztikus, mint szeretnénk… Mennyire borúlátó világunk sorsát illetően?

Mindennek, aminek van kezdete, van vége is. A bolygók élettartama sokkal hosszabb, mint a biológiai fajoké. Egyáltalán nem biztos, hogy az emberiség bolygónk létezésének végéig fennmarad. Így hát nem pesszimista vagyok, hanem jelen esetben inkább realista.

Nemrég töltötte be nyolcvanadik életévét. Hogyan éli meg ezt a mérföldkövet?

Őszintén szólva nem is gondoltam, hogy megélem ezt a kort. Már sok-sok évvel túléltem a szüleimet. De ó, jaj, a hosszú élet nem tűnik számomra a sors nagy ajándékának! Az idősek között elvétve akadnak olyanok, akik még képesek örülni az életnek. Tehát számomra a hagyományos zsidó kívánság, „Százhúszig!”, egyszerűen csak rossz viccnek tűnik.

Mit kíván magának?

„Keresztény elmúlást: békéset, fájdalommenteset és szégyen nélkülit” – ezt nem én találtam ki, ezek egy pravoszláv ima szavai.

(Fotó: Oleg Dorman)