Gyerekkoromban a nagypapám Budapest egyik népszerű futballstadionjának volt a létesítményigazgatója. Mivel a nagyszüleim szolgálati lakása a pályához kapcsolódó épületben volt, gyakran mentünk ki a lelátóra, és néztük, ahogy a meccsen kívül edzenek a sportolók. Sok családi történet fűződik életem eme meghatározó helyszínéhez. Például a büfé melletti előcsarnokban tanultam meg aputól és a focistáktól ma már retrónak számító, irtó hangos és vadul villogó játékgépeken flipperezni (alig értem fel, de imádtam!), vagy hogy annak idején itt forgatták a Menekülés a győzelembe című filmet, és Sylvester Stallonéval gyakorlásképp apukám dekázgatott a pálya szélén. Később a kilencvenes évek elején, itt voltam először koncerten, és láttam az esti sötétségben a stadiont tele sárga, zöld és rózsaszín neonpálcákkal világító rajongókkal.
Amikor nem volt nyilvános program, a kék-fehér korlátos lelátón mindenféle mutatványokkal szórakoztattam magam: gyakoroltam a lépcsőzést, megszámoltam a szinteket, ülőhelyeket, figyeltem az odaszálló galambokat, amint egy-egy meccs után a betonrések közt megbúvó maradék szotyola után kutatnak. Kicsiként sokat kúsztam-másztam a földön, ezért a papám szerzett nekem egy pár, focisták által is használt lábszárvédőt, amiben nagyon viccesen néztem ki, de legalább tokától-bokáig (na jó, bokától combtőig) megvédett a kosztól és a sérülésektől. Ehhez kapcsolódik az egyik kedvenc emlékem, amikor egy szép nyári napon, mint jó dolgát végzett kapus, ülök a labdával a zöldellő füvön az egyik háló előtt, és kitalálom, hogy nyuszi ugrásban elmegyek a másik kapuig, keresztül a gyeptengeren. Egy foci pálya hossza cirka 100-120 méter, tehát legalább ennyi, ha nem több nyuszi ugrás egy óvodás méretű kislánytól. Máig emlékszem rá, mennyire izgatott voltam, hogy kitűztem egy ilyen „hatalmas” célt, és milyen picinek tűnt a másik kapu a túloldalon, a pálya pedig széltében-hosszában óriásinak. A torkomban dobogott a szívem: vajon teljesíteni tudom a kihívást addigra, mire a papa visszatér Sátán és Lady, a két pályát őrző, gyönyörű és hűséges németjuhász etetéséből. Mosolyogva elképzeltem, mennyire meglepődik majd, hogy engem a másik kapuban talál…
Ha az ember egy kicsit kiszakad a mindennapok monotonitásából és a kötelező teendőkből, netán veszi a bátorságot arra, hogy kimenjen a természetbe, leheveredik a fűbe és csak felnéz az égre,
akár a felhőket látja nappal, akár a csillagokat éjszaka, hirtelen megérzi, milyen hatalmas a világ körülötte, és hogy valamilyen módon minden a helyén van. A felnőttkorunkra sokszor beszűkült tér és idő úgy kitágul, mint gyerekként.
Jó esetben egy olyan gyerekkorban, ahol bármi történik is, biztonságban vagyunk, szerető és támogató család vesz körül, akiknek még jó ideig feltétel nélkül elhisszük minden szavát. Azt gondoljuk róluk, hogy mindentudóak és halhatatlanok. Persze vagy nagyon igyekszünk megfelelni nekik – már csak a közösségbe tartozás érzése miatt is –, vagy homlokegyenest mást csinálunk: felfedezzük a dolgokat a magunk módján, nem félünk kérdezni, kíváncsiskodni, újítani, más megoldásokat találni.
Ahány gyerek, annyiféle hozzáállás. A lányom például óvodás korában mindenfélét kérdezett, olyanokat is, ami másoknál sokszor csak idősebb korban jön elő. Ha kérdezett, a legjobb tudásom szerint mindig válaszoltam, és az első válasszal általában meg is elégedett, nem firtatta tovább a témát. A fiam ezzel szemben sokkal elemzőbb típus, ha kérdezz abból sok esetben fél-egy órás beszélgetés kerekedik, mert minden válasz újabb és újabb kérdéseket vet fel benne, de bevallom, imádom látni a logikus gondolatmenetét, azt, ahogy a feleleteimből részekről részekre illeszti össze a fejében a kis puzzle darabokat, és csak akkor elégszik meg nagyjából, ha összeállt a kép. Az egyik ilyen nehéz témánk volt 4-5 évesen a halandóság. A helyzetet bonyolította, hogy velem annak idején nem sokat beszélgettek erről, így cseppet sem könnyítette meg a dolgomat a feladat, hogy őszintén, de érthető gyereknél nyelvre lefordítva adjam át azt, amit a témában ebben a korban lehet tudni.
A tér, az idő, a tudás és a tapasztalat találkozása
Az egész úgy kezdődött, hogy családi fényképeket nézegettünk, többek közt a nagypapámról és a dédimamámról, akik már nem élnek. Megkérdezte, hogy miért nem élnek, mi és hogyan történt, amikor meghaltak, láttam-e, ha nem én, akkor ki látta, miért nem segített senki? Egyikük egy hosszabb betegség után hunyt el, a másikuk viszont nagyon hirtelen. Az ő példáján keresztül tudtam elmagyarázni azt, hogy nem mindig áll módunkban segíteni, még az orvosoknak sem, és ez az élet rendje (bármilyen bénán hangzik is). Egészen konkrét részletekbe menően el kellett neki magyarázni mindent a cukorbetegségről, az inzulin felszívódásáról, a daganatos megbetegedésekről, de még az infarktusról is. Bevallom az ötéves komolyan megizzasztott, keményebb megmérettetés volt, mint az államvizsga. Megkérdezte, miért nem hívtuk ki a mentőket, mondtam, hogy kihívtuk, de már nem tudtak időben odaérni. Mire elkezdett gondolkodni: szegények, biztos dugóba kerültek. Mindenre kell egy logikus magyarázat, és ha nincs, az emberi agy hajlamos kreálni egyet, mert egyszerűen nem bírjuk azt, ha valamit nem tudunk.
Az óvodás gondolkodás egyébként is hihetetlenül rugalmas és kreatív. Nemrégiben meghívtak bennünket a férjemmel, hogy beszélgessünk a lányom egykori óvodájában a jelenlegi csoporttal, mutassuk meg a kerekesszéket és annak használatát. Bemutatkoztunk, meséltünk a kerekesszékek főbb alkotóelemeiről (ülés, kerék, hajtókarika, lábtartó, fék, és esetemben még a világítás és az inkább sípnak nevezhető duda). Bemelegítésképpen játékosan megtornáztattuk a gyerekeket, egyúttal megmutatva, hogyan kell mozdítani a karjukat, amikor egy kerekesszéket hajtanak előre-hátra, forduláskor pedig váltott karral. Az óvó nénik nagyon helyes kérdésekkel terelgették a beszélgetést, például mi a különbség/hasonlóság a férjem és köztem? Az ovisok feleltek: egyik fiú, másik lány, mindkettő szemüveges stb. Az óvónő elmondta, hogy mi is nevelünk két gyereket, és képzeljék csak, az egyikük éppen az ő csoportjukban járt annak idején. Olyan kiváltságos volt, hogy az oviba nem gyalog, hanem hintón érkezett (az apukája ölében – akinek ez az egyik szuperképessége). Amikor arról beszélgettünk az ovisokkal, hogyan telik egy napjuk, megkérdeztem tőlük, hogy szerintük nálunk hogyan indul a reggel? Igazából arra akartam kifuttatni, hogy ugyanúgy, mint náluk: felébredünk, kinyitjuk a szemünket, kiszállunk az ágyból… de a leglelkesebben jelentkező kisfiú válasza sokkal triviálisabb volt: KÁVÉVAL!
Valahogy így találkozik a tér, az idő, a tudás és a tapasztalat.
A cikk előző része itt olvasható.
Kiemelt kép: noklapja.hu / Canva
