Az én gyerekem nem fog verekedni. A verekedős gyerek gáz, akárcsak a szülei, a legjobb, ha távol tartjuk magunkat tőle. Ma már szégyellem, hogy életem egy bizonyos pontjáig mindezt így gondoltam, és hogy ezt komolyan gondoltam. Ez a bizonyos pont pedig az volt, amikor a kislányom először csapott tarkón egy nála kisebb fiút egy tologatós katicával a játszóház bébi részlegén. Sokkot kaptam. Hát megtörtént. Verekszik a gyerekem.  

És a tologatós katica csak a tréfás kezdet volt. Másfél évvel később, a kiscsoport második felében a kislányom valóságos halálosztóvá vált az óvodában. Szélsőséges esetekben olyanokat is csinált, amit a gyerekrémek szoktak csinálni a horrorfilmekben, szebben kifejezve magam: közveszélyes lett. Ebben a cikkben most nem célom taglalni a kislányom verekedésének pszichológiai okait, merthogy természetesen minden erőmmel azon voltam, hogy megkeressem az okokat és találjak rájuk megoldást is.

(Spoiler alert: nemrég kaptam a hírt az óvodából, hogy a verekedés teljesen megszűnt… de a happy endet hagyjuk a végére!)

A tied is üt? Tartsunk össze! 

Amikor beköszöntött az életünkbe a verekedés, és én is egy olyan anyuka lettem, akinek a gyereke üti-veri a többit, nagyon sok mindent átértékeltem. Elég hamar megtapasztaltam, hogy jó nagy szakadék verődhet a békés és a verekedős gyerekek szülei között, és hirtelen én is sokkal kényelmesebben éreztem magam azokkal a szülőkkel, akiknek szintén balhés gyerekük volt, és akiket ez hasonlóképpen nyomasztott, mint engem. Mert azért az nagyon nem mindegy, hogy a szülő hogyan reagál arra, hogy a gyereke bánt másokat. Vannak, akiket egyáltalán nem érdekel, ha a gyerekük agresszív, és lerendezik az egészet azzal, hogy „inkább ő üssön, mint őt üssék”. Vannak, akik feszengenek ugyan, de azért túl sok energiát nem fektetnek abba, hogy megállítsák ezt a viselkedést. Bíznak benne, hogy ez csak egy korszak, életkori sajátosság, ami majd elmúlik. És vannak olyanok is – én is közéjük tartozom – akik elég gyorsan felismerik, hogy ezzel feladatuk van, és hajlandóak a probléma nyomába eredni, még akkor is, ha ez sokszor szakemberek igénybevételével, fejlesztésekkel, foglalkozásokkal és ezáltal jelentős pluszköltséggel is járhat. Azt a „megoldási” módszert, amikor a verekedős gyereket jól megcsapkodják a szülei, hátha majd attól abbahagyja, most inkább nem minősítem. Bízom benne, hogy ezen már túlmutat az a kor, amelyben élünk. (Persze tudom, hogy nem.)

De visszatérve a verekedős gyerekek szüleihez. Paradox módon hirtelen ők jelentették számomra a béke szigetét, mégpedig azért, mert ők megértettek engem és nem ítélkeztek. Pontosan tudták, vagy legalábbis őszintén remélték, hogy a gyerekük nem azért verekszik, mert borzasztó nevelést kap. Azt is tudták, mert megtapasztalták, hogy mennyi rossz érzést válthat ki egy szülőből, ha verekszik a gyereke.

A „hol rontottam el?” szinte alap, de ehhez jön a szégyen, a kétségbeesés, a tehetetlenség, és persze az attól való rettegés, hogy a viselkedése miatt a mi gyerekünket senki nem fogja szeretni.

Hogy a szülők félteni fogják tőle a saját gyereküket, nem engedik majd, hogy együtt játsszanak, és nem fogják meghívni a szülinapi zsúrokba sem. És ami a legszörnyűbb, hogy mindez valahol érthető is. Hiszen ki akar balhét, amikor azt el is lehet kerülni? 

Nagyjából egy időben azzal, amikor beléptem ebbe a szürreális klubba, a verekedős gyerekek szülei közé, az egyik kisfiúról kiderült az óvodai csoportban, hogy harap. Harapós gyereknek ember még nem örült annyira, mint neki én akkor. Szülei kétségbeesett, a csoportnak írt leveleiből kiderült, hogy nem vagyok egyedül, és a kislányom sem egyedül ejt sebeket a többieken. Legelkeseredett pillanataimban pedig titkon abba kapaszkodtam, hogy „az enyém legalább nem harap”. Rá kellett jönnöm ugyanis, hogy ütéssel és lökdöséssel egy 4 éves gyerek fele akkora károkat sem tud okozni, mint harapással.  

Verekedős gyerek? Nem direkt csinálja 

Közben a szakkönyvek és a szakemberek azt sulykolták belém, hogy amikor egy kisgyerek üt, az leggyakrabban azért történik, mert nincs más eszköze arra, hogy frusztrációját, ne adj’ Isten dühét más eszközökkel kifejezze. Végül is nagyrészt a felnőttek is ezért ütnek, és a kocsmai verekedések is akkor kezdődnek, amikor elfogynak a szavak, a különbség csupán annyi, hogy jó esetben a felnőttek idegrendszere olyan fejlettségi szinten van, hogy elvileg nem kéne kifogyni a szavakból, vagy legalábbis találni kéne más eszközt az ütésen kívül. De ez már más téma. De ha már az idegrendszernél tartunk, fejlesztőpedagógusokkal folytatott beszélgetéseimből az is kiderült, hogy

bizonyos idegrendszeri éretlenségnek velejárója, hogy a gyerek nem tud megálljt parancsolni a kezének, tehát még csak nem is tehet róla, hogy üt.

Na ez nálam végleg betette a kaput egy időre, hiszen ha nem direkt csinálja, akkor aztán végképp nagy kérdés, hogy mit lehet tenni ellene. Na de erre vannak a szakemberek… és a szülők kötélidegei, amelyeken azért ejt néhány komolyabb barázdát egy-egy ilyen életszakasz. 

Óvodásból közellenség 

Az én helyzetemet tovább nehezítette néhány rossz társadalmi beidegződés. Hiszen nekem egy verekedős kislányom volt. Aki lány létére viselkedett ilyen csúnyán. Akkoriban sokszor feltettem magamnak a kérdést, hogy a verekedős természet vajon miért csak a fiúk kiváltsága. Miért elfogadottabb egy fokkal, ha egy fiú üt, mintha egy lány? Nyilván ezek költői kérdések, amelyekre valós válasz nem létezik, de sajnos néha én is azon kaptam magam, hogy úgy jellemzem röviden a gyerekemet, hogy „olyan, mint egy verekedős kisfiú”. Időközben erről is leszoktam.  
Abban az időben minden lehetséges erőmmel azért küzdöttem, hogy valahogy elkerüljem, hogy rákerüljön a kislányomra a „verekedős/balhés/agresszív gyerek” bélyeg. Ugyanis azt figyeltem meg, hogy ha ez valakire felkerül, akkor azt évekig le nem mossa magáról, és ez a bélyeg nagyon sok hátránnyal jár. Kevésbé elfogadó közegekben, amelyekből sajnos bőven akad, a verekedős gyerekből pillanatok alatt első számú közellenség válhat. Hajlamos a környezete minden rosszat neki tulajdonítani, ő az, aki el fog vinni egy csomó olyan balhét is, amelyben valójában egyáltalán nincs sara. Ha összecsapás lesz, őt veszik majd elő először, ha valaki megsérül, ő lesz az első számú gyanúsított, sőt, ha új káromkodás üti fel a fejét az óvodában, azt is nagy valószínűséggel neki tulajdonítják majd. Már csak azért is, mert így mindenkinek könnyebb (kivéve a pellengérre állított „rossz gyereknek”). És ez nagy igazságtalanság, főleg, ha emlékeztetjük magunkat, hogy most óvodás korú gyerekekről beszélünk. 

Utálkozás helyett nyitottság 

Többek között ez tett engem még elfogadóbb szülővé. Akinek gyepálta már el a gyereke a többit, az nagy valószínűséggel nyitottabb és elfogadóbb lesz minden olyan viselkedéssel szemben, amely nem az elfogadottak közé tartozik. Követek egy nevelőapukát az Instagramon, aki egyedül nevel vagy 4-5 állami gondozásban lévő gyereket Amerikában, és gyakran osztja meg követőivel mindennapos küzdelmeit ebben a rendkívül nehéz műfajban. Nemrég egy olyan videót posztolt, amelyben az otthonuk szétrombolt mosdóját és minimum egy guriga teljesen letekert wc papírt láthattunk. A videó alatt szereplő szöveg pedig valami olyasmi volt, hogy „sosem azt nézem, mit csinált, hanem azt, hogy szegény vajon miért csinálta”. Ezt a nézőpontot bizonyára nagyon nehéz lehet a nap 24 órájában fenntartani, de legalább néha érdemes kölcsön venni, hiszen ha egy kisgyerek elfogadhatatlanul viselkedik, arra általában nyomós oka van. És felelőtlenség annyival elintézni, hogy neveletlen.  

Ahogyan már utaltam rá, a mi történetünk happy enddel végződik, úgy tűnik, sikerült orvosolni azt a problémát, amely miatt a kislányom kezet emelt másokra. Megjegyzem, nem volt könnyű. Se neki, se nekem, se azoknak, akik már kezdtek félni tőle. De azért szeretettel üzenem a sok, még csak kisbabás szülőnek, aki nem győzte forgatni a szemét a kislányom legkisebb akciójára is, hogy várja ki a végét. Mert előbb-utóbb minden kisbaba eléri azt a kort, hogy egyéni akciókba lendül, és ebben benne lehet az is, hogy ütni fog. A szemforgatásokat és az ítélkező megjegyzéseket érdemes erre az időszakra tartogatni, mert könnyen lehet, hogy aktualitásukat vesztik.  

Kiemelt kép: Getty Images