Mindenkinek van egy szuperhős tanára, aki nélkül az élete nagyon másképp alakult volna. Elballagunk, talán egy darabig tartjuk a kapcsolatot néhány tanárunkkal, aztán ritkulnak az alkalmak. Néha eszünkbe jut, hogy meg kellene köszönni, hogy tanácsot adott, noszogatott, hogy elég szigorú volt, és kihozta belőlünk, amit csak lehetett, aztán egy nap már nem lesz lehetőségünk erre. Magam is elkéstem egy ilyen köszönettel. 

Amikor szülővé válunk, a gyerekünk pedagógusai kerülnek a fókuszba. A pedagógus szó jelentése: gyermeket nevelő személy. Nekem ez egyet jelent a bizalommal. A személy, akire rábízom a gyerekem. Amikor első napját töltötte külön ­tőlem a lányom – nem mondom, hogy távol, mert a kerítés mögül figyeltem őt hüppögve –, az óvó néni megölelt, hogy semmi baj, ő majd vigyáz a gyerekemre. A hála annyira elöntött, hogy meg sem tudtam köszönni.

Az első tanáraira úgy tekintek, mint mesebeli hősökre. Akik megtanítják mindazt, amit én sosem tudnék. Akik vigyáznak rá, amikor én nem vagyok vele. Akik annyit alakítanak rajta, mint a saját szülei.

Ebben az évben az adatokat elemezve kiderült, hogy egyes tanári szakokra egyáltalán nem volt jelentkező. Fogynak a szuperhőseink, aggódhatunk. Értékeljük nagyon, aki a pályán marad.

Ezért, aki egy ideje már halogatja, hogy megköszönje, ne várjon tovább. Az alkalom idén június 4-ére esik.