Levelet írtam az unokámnak. A levél válasz volt az ő soraira. Merthogy holnap elutazom. Messze. Nem olyan messze, mint régen, de azért nem a szomszédba. S rég nem utaztam. És ilyenkor az ember – pláne, ha egyedül vág neki, mint ahogy régen –, ebben az életkorban már másképp indul. Ha akarja, ha nem, az is eszébe jut, visszaér-e. Hát nekem a Rozi levele olyan nagy kedvet csinált. Ilyeneket írt: „Nagyon szorítok! ­Irtózatosan jó lesz! Mindig annyi minden izgalmas történt veled. S fog is. Irigykedem. Hívj, ha bármi kell. Puszi puszi!”

Egy ilyen levéltől hát hogyne kerekedne az embernek kedve. Irtózatos jó kedve kerekedik. Írtam is tüstént a választ, ki ne hűljön se a papír, se a kedvünk. „Ne irigykedj, édes Rozikám. Én a te korodban – szokták ezt mondani magukat bölcsnek hívő felnőttek – totál érdektelenül éltem, nulla élmény, nulla értelmes társaság, nulla ambíció. 

A közgazdasági technikumban, ahová jártam, félévente más és más osztályfőnököt kaptunk, magyartanárunk se volt, mindig valaki helyettesítő jött be. Jó lett volna egy jó irodalomtanár. Úgy vártam. De nem lett. A vállalati gazdaságtan meg kit érdekelt? 

Esténként a keresztanyám elé mentem a belvárosba. Gyalog Angyalföldről. Mondd inkább, hogy a Lipótvárosból, mondta a keresztanyám, pedig ahol laktunk, az már bőven lepukkant angyalföldi prolinegyed volt, minden sarkon egy kocsmával. A Petőfi Sándor utcai Aranypók üzletbe mentem elé, ahol ő volt a pénztáros. Megvártam, amíg zártak, kasszát csinált Manci nénivel, az üzletvezetővel. Manci néni úgy tudott csodálkozni a történeteimen, akkorákat nevetett a vicceken, amiket mondtam. Pedig a legtöbb csak kitalált történet volt. Szerettem ezért. Össze akart boronálni a fiával. Nagyon helyes fia volt, csak alacsony. Kisebb nálam. Zárás után elmentünk a nagypostára, két ember kellett hozzá, nehogy az egy pénztáros meglógjon a bevétellel, és föladtuk a leplombált kis zsákban a bezsákolt pénzt, aztán hazamentünk. Az ötödik emeletre, a nippekkel teli lakásba, ahol én a hallban aludtam, és sosem éreztem magam otthon. Soha, egyetlen percre se.

De tudod, ebből is ki lehetett hozni valamit.