Kérdés: A gyerekeim sok olyan mesekönyvet kapnak ajándékba, amelyek nagy meséket zsugorítva mesélnek el (Hófehérke, Csipkerózsika, Csizmás Kandúr, János vitéz), így egy könyv egy mese. Általában kemény papíron, mint a leporellók, s néhány oldalas csak, rajzfilmszerű illusztrációkkal. A kép teljes oldalt kitöltő, vagy éppenséggel kétoldalas, s ehhez tartozik néhány sornyi szöveg. Szerintem a szövegek rosszak, költőietlenek, nincs ritmusuk, nincs bennük ismétlés. Sokszor a történet is át van írva. Itt mellékelek vagy másfél tucatot ezekből. Én ugyanis sohasem adom oda a gyerekeknek, és sohasem ezekből olvasok nekik, mert ízlésrombolónak tartom. Ha a rokonok, ismerősök ilyen könyveket hoznak, Ön odaadná a gyerekeinek? Vagy szólna nekik, hogy ne ilyeneket vegyenek? Itt mellékelem Benedek Elek képviselőházi beszédét az 1888. február 9-i képviselőházi naplóból, az egyik mesekönyvben találtam, amelyből a gyerekeimnek felolvasni szoktam. Mint látja, ő azt mondja, már akkor is, hogy a könyvkiadók évről évre, különösen karácsony táján, merényletet követnek el a gyermekvilág ellen. Ezek a kiadók és íróik, mondja Benedek Elek „úgy látszik, abban a balhiedelemben szenvednek, hogy mi sincs könnyebb a világon, mint gyermekek számára írni”, készíteni könyvet. Holott itt „a legzseniálisabb író is kudarcot vall, ha tehetségéhez nem járul mélységes mély kedély…
Válasz: Ezek a könyvek voltaképpen képregények. A gyerekek számára gyártott képregényekkel ugyanaz a baj, mint a diafilmekkel, vagy a képernyőkön látott mesével. A kisgyereknek azért a legfontosabb, legfejlesztőbb tevékenysége a szabad játék, mert játék közben belső képeket készít. A fantázia képeit vetíti ki azokba a kő- vagy fadarabkákba, vagy babákba, vagy autókba, állatokba, amelyekkel játszik, ezért tud olyan hosszan eljátszani. Ugyanígy belső képeket készít a gyerek a mesék hallgatása közben is. Ezért kell neki mindennap mesélni. Ezért vigasztaló, erőt adó és a világot a gyerek számára felfoghatóan magyarázó – képekben megvilágító – a mese. A belsőkép-készítés ugyanis feldolgozás. Feszültségek, szorongások, indulatok, vágyak feldolgozása. A gyereknek nagyon nagy a képéhsége, mert sok feldolgoznivalója van. De nem tud különbséget tenni belső kép és külső kép között, holott a feldolgozás csak a belső kép készítése közben történik meg. Ha külső képeket mutatunk, a gyerek nem tud tőlük szabadulni és közben mégis egyre feszültebbé válik, ahelyett, hogy megnyugodna, feloldódna a feszültsége.
A mesék költői szóhasználata, szövegük évszázadokon át érlelt dallama, ritmusa, a mesékben előbukkanó ismétlések („Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy…”) mind-mind segítik, erősítik a belsőkép-készítést, a belső kép pontos, a gyereket is gyönyörködtető kidolgozását. Nem véletlen, hogy Hófehérkét háromszor próbálja elpusztítani a gonosz mostoha – míg a mellékelt feldolgozásban persze csak egyszer –, a visszatérő azonos és csak egy-egy mozzanatban változó helyzetek a maguk ismétlődésével gyönyörködtetik a gyereket, érthetőbbé teszik számára, amit hall és – mint minden ismétlés –, növelik az én-erejét.
Azt kell mondanom, hogy ezek a mesekönyvek tulajdonképpen minden valódi hatásától, lelki hasznától megfosztják a mesét.
Egyértelműen olyan ipari termékek, árucikkek, melyek a felnőttek pénztárcáját célozzák meg, felnőttekét, akik ha kicsit drágábban is, de gyorsan túl akarnak lenni az ajándékozás, vagy a gyerekkel való kapcsolattartás gondján.
(Tegyük hozzá: ezek a könyvek ráadásul ravaszul drágák. Úgy tesznek, mintha olcsóbbak volnának. Egy zsugorított mese – egy könyv – esetleg csak: 150 forint! Míg ha egy rendes, igazi meséskönyvet veszek, 25-30 jól elmondott, teljes mesével, az 1500 forint is lehet. Igen, de abban egy csonkítatlan, teljes hatását kifejtő mese csak 50 forint körül van!)
Ha egy mesét egy-két valóban szép, művészi részletességgel kidolgozott, lírai hangulatú illusztráció kísér, az segíti a gyerek fantáziájának kibontakoztatását. Ilyenekre is ismerünk példát a mai könyvkiadásban. A tucat-rajzfilmek stílusát idéző, „gyerekes”, tréfásnak vélt, édeskés – de a terjesztők szerint jól eladható, mert divatos – illusztrációk szerintem is ízlésrombolóak és nem bevezetnek a nagy mesék világába, atmoszférájába, hanem messze elvezetnek attól. Van olyan könyvecske is, amelyiket nem sikerült megértenem. Egy oroszlánapa meghal, de mégsem hal meg? Van olyan leporelló, amely a maga hét szöveges oldalán hét különböző mesét foglal össze. Móricz Zsigmond remeke, A török és a tehenek például így hangzik: „Száll a basa, mint a gólya, suhog a bő bugyogója. / Felrúgta egy tarka boci, így kezdődött el a foci. / »Ilyenek a tehenek? Ha leérek, pihenek.«”
Én inkább választom az eredetit, és ezt tanácsolom másoknak is. Ezekben a könyvekben Jancsi és Juliska nem szórnak el semmit, hogy majd visszataláljanak, nem is indulnak többször útnak, mostohájuk sincs, Piroskát és a nagyanyját természetesen nem eszi meg a farkas, csak megijeszti, míg viszont a két nyuszit, mivelhogy vitatkoznak egymással azon, hogy agarak vagy spánielek üldözik-e őket, elkapják a kutyák és búcsút mondhatnak az erdőnek. (Mi itt a nevelő célzat? Ne vitatkozz? A példák tetszés szerint szaporíthatok.) A gyerek – és a gyermeki gondolkodás ismerete mindenestől hiányzik ezekből a könyvekből. És, persze, hiányzik a Benedek Elek által jogosan megkövetelt „mélységes mély kedély”.
Ha a rokonok ilyen könyveket hoznának, megnézném őket gyerekeimmel együtt és kifejezésre juttatva fanyalgásomat félredobnám,
visszatérve fejből mesélt – vagy esetleg felolvasott – kedvenc nagy meséinkhez, melyekre legalább húsz-harminc percet áldozunk esténként. (E könyvecskék közül a legtöbb három perc alatt végiglapozható, nesze semmi, fogd meg jól. Olyan, mint nappali életünk jelentős része: gyors – de ez nem válik javára a gyereknek.)
És ha ez könnyen megy, és megértést remélhetek, akkor, persze, beszélgetnék a nagybácsikkal, nagynénikkel, nagyszülőkkel és keresztszülőkkel arról, hogy mi milyen meséket, milyen meséskönyveket szeretünk.
Ha a gyerekem még kicsi ahhoz, hogy Petőfi János vitézét eredetiben élvezze, de én szeretném neki elmesélni, már csak azért is, mert ez a jó előkészítése a Petőfi-mű élvezetének, akkor biztos, hogy fejből fogom elmesélni, a saját szavaimmal és nem veszek valaki által prózába átírt szövegű kifestőkönyvet. (Hiszen azzal sem értek egyet, hogy a gyerekeknek kifestőkönyvet kellene színezniük, ellenkezőleg, úgy gondolom, hogy üres, fehér lapokon kellene kontúr nélkül firkálniuk és festékkel pacsmagolniuk.) Persze, ehhez fel kell készülni, nekem magamnak is újra el kell olvasnom előbb a János vitézt. Csodálkozni fogok, hogy milyen jól elszórakoztat, és a nyugalom szigetét teremti körém az egész napi zaklatottság után.
Nők Lapja 1998/22. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
