Kérdés: Fiam tízéves. Tanítói szerint jó képességű. Könnyen tanul, gyorsan memorizál, nyelvérzéke nagyon jó. Eredményei azonban sokszor nem a tényleges tudását mutatják. Otthoni gyakorláskor is gyakori, hogy a fejben jól kiszámolt eredményt már rosszul írja le, vagy amit szóban jól meghatározott, az a füzetbe már hibásan kerül be. Például kérésemre hangosan elmondja, hogy „a szót nagy kezdőbetűvel kell írni, mert…”, s aztán a füzetbe gyorsan leírja kisbetűvel. Az otthoni egyre több gyakorlással nem értünk el javulást. Azt látom, hogy nem szorgalmas, nem törekvő, rendszeresen ellenőrizni és biztatni kell, nem figyel eléggé a feladatmegoldás során, s úgy látszik, nem is tud figyelni. Már többször megfogalmazta, hogy szeretne jobban figyelni, de nem tudja, miként kell. Hogyan segíthetnék rajta? Megjegyzem, az őt érdeklő dolgokban rendkívüli módon képes elmerülni, s akkor a külvilág szinte teljesen megszűnik számára. (Például számítógépezéskor vagy a tévé német nyelvű mesefilmjeit nézve, amelyeket azonnal kiválóan megért és fordít.)

Válasz: Levele a választ is magában foglalja. Ha a gyerek az őt érdeklő dolgokban rendkívüli módon képes elmélyülni, olyannyira, hogy akkor a külvilág szinte teljesen megszűnik számára, akkor az ő esetében nem lehet figyelemzavarról, a koncentrációs képesség zavaráról beszélni. Gyakran találkozunk olyan jó, sőt, átlag feletti képességű gyerekekkel, akiknek érdeklődése speciális, vagy esetleg sokfelé ágazó, de nagyon eleven, intenzív, viszont az iskola – nemegyszer az iskolai óra – és az iskolai feladat untatja őket, kevés és érdektelen számukra. Ilyen esetekben teljesen természetes, hogy ha még többet gyakoroljuk, gyakoroltatjuk azt, amitől a gyerek teljes lényével elfordul, mert van, ami igazán érdekli, akkor nem a feladatmegoldási eredmény javul, hanem csak az unalom nő. És az ilyen korban még félig öntudatlan és irányíthatatlan, de határozott és heves elfordulás válik még erőteljesebbé.

A leírtak alapján tehát semmiképpen nem mondhatjuk, hogy fia „nem tud figyelni”.

A fiúk általában nem – vagy csak nagyon ritkán – „szorgalmasak”. Sőt, a tehetséges és intenzíven érdeklődő gyerekek iskolai értelemben általában egyáltalán nem szorgalmasak, hanem így-úgy kirázzák a kisujjukból, jól-rosszul, egyenetlen teljesítménnyel az iskolai feladatok megoldását.

A tízéves gyerekek pedig — ha jól érzik magukat a világban, testileg-lelkileg egészségesek és jól ellátottak — nem „törekvők”.

Szerintem a fia körül minden rendben van, és kicsit magára kellene őt hagyni, hogy küzdjön meg az iskolával, ahogy bír, ahogy tud (persze, megértem a szülői szorongást, hogy néhány beszedett gyengébb jegy esetleg „egy életpályát” ronthat el, de higgye el nekem, ez ilyen gyerekek esetében nincs így). Önállóságra szokva, kisebb ingadozások után hamarosan rájön, hogy mit, mikor és hogyan is kellene „teljesíteni”, és a különböző iskolafokozatok végére, ahol ez számít, megfelelő lesz a jegyekben megmutatkozó eredmény is.

Nekünk, szülőknek, tudnunk kell, hogy az iskolai, munkafüzeti feladatok jelentős része érdektelen és értéktelen a gyerek valódi fejlődése, fejlesztése szempontjából. És a gyereknek is tudnia és éreznie kell, hogy mi így gondolkozunk, miközben arra biztatjuk – vagy abban segítjük –, hogy ezekben az értelmetlen és érdektelen feladatokban is valamiféle eredményt érjen el, hogy a képességeinek megfelelő módon tudjon majd továbbjutni. Úgy gondolom, nem szabad azonosítani magunkat a feladatokkal és az iskolával, és semmiképpen nem szabadna azt gondolnunk és éreznünk, hogy gyerekünk nem olyan értékes, okos, mint eddig az elmúlt nyolc-tíz év tapasztalata alapján éreztük és gondoltuk.

A gyereknek tudnia és éreznie kell, hogy értékeit nem iskolás eredményein mérjük.

Ugyanakkor a számítógépezés, a televíziónézés sajátos rongálója az elmélyült, belülről fakadó figyelemnek. A képernyő képeinek nézése sajátságos módon változtatja meg az agy elektromos hullámszerkezetét, de még a szem koncentráló figyelmét – fókuszálását – is némileg szétfeszíti, szétszórja. Nem tudom, mennyi időt tölt el gyermeke a különböző képernyők előtt, lehet, hogy ebből valamivel kevesebbre volna szüksége. Ha csak a képernyők előtt volna képes „elmélyülni”, koncentrálni az ön által leírt módon, akkor lehetséges, hogy orvosi, pszichológiai vizsgálatot javasolnék. De mivel az ön gyermeke könnyen tanul, gyorsan memorizál, mint írja, s ez eleve azt mutatja, hogy igenis az iskolai dolgokra is képes odafigyelni, de egy idő után megunja és kiveti magából az érdektelen és gyakran nem is életkorához szabott feladatokat.

És, amit nem mondhatunk el elégszer:

a szülő saját gyerekének többnyire a legrosszabb korrepetitora.

Csalódást érzünk, miközben korrepetáljuk gyermekünket, ez idegessé, feszültté tesz, s az együtt-tanulás megromlott légkörben folyik. Ez árt a gyereknek, árt nekünk, árt a kettőnk kapcsolatának, és még tovább távolítja a gyereket az iskolától, az iskolai tananyagtól. Sajnos, mai iskolarendszerünkben sokszor a tehetséges gyereknek van szüksége házitanítóra (amire normális körülmények között egy gyereknek soha nem volna szüksége), azért, hogy megtanítsa azokra a stiklikre, amelyekre az iskolai jó szerepléshez – noha ennek az igazi érdeklődéséhez és tudáshoz sokszor alig van köze – szüksége lehet.

Nők Lapja 1999/23. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images