Az interneten évek óta terjed egy lista arról, hogy a 19. században milyen okokkal küldték a férfiak a nejüket elmegyógyintézetbe. Ezen olyan bizarr indokokat is találhatunk, mint a lustaság, túlzásba vitt gyász, szorgalmas tanulás, fogamzásgátló eszköz használata, politikai izgatottság, vallási lelkesedés, vagy a férj közeledésének elutasítása – de olyan egyértelmű fizikai betegségeket is, mint az epilepszia, himlő, lőtt seb vagy skarlát. Az írás eredetiségét az elmúlt években többen kétségbe vonták, de azóta többen bebizonyították, hogy igaz. A lista Maureen Dabbagh amerikai írónő, családjogi tanácsadó könyvében jelent meg 2001-ben, és az adatok egy West Virginiai elmegyógyintézet archívumából származnak.

A „morális elmebetegség” létező diagnózis volt az 1830-as években. Azt jelentette, hogy ha egy nő nem engedelmeskedik az apjának vagy a férjének, akkor ez elegendő indok arra, hogy őrültek házába zárják. A korabeli szokások szerint ugyanis a nők fő feladata a házasság és a gyerekszülés volt. Aki ezt elutasította, vagy lázadt a háztartásbeli szerep ellen, az a természet törvényeinek mondott ellent – tehát nyilvánvalóan megháborodott.

Vándorló méh

Évszázadokon át nőnek lenni egyet jelentett a tökéletlenséggel. Orvosok, tudósok, filozófusok százai hangsúlyozták, hogy a nők valójában fejletlen, deformált férfiak, akik – mivel nem növeszthettek péniszt – megakadtak a fejlődés egy alacsonyabb szintjén. Torz testük fő ellensége a méhük. A ciklussal összefüggő őrültségben olyan erősen hittek, hogy az orvosok kifejezetten azt ajánlották az anyáknak, hogy hideg fürdőkkel késleltessék leányuk első menstruációjának megérkezését, és az ezzel együtt érkező hisztériát.

Ma már a „hisztéria” elavult orvosi diagnózis, de a 18. században úgy vélték, minden női bajnak ez az okozója, és ez a hit oly erős volt, hogy csak az 1980-as (!) években vették ki a tankönyvekből. Hippokratész volt az, aki elsőként leírta, hogy a méh bizony egy nagyon problémás szerv. Ugyanis ha üres (tehát nincs benne gyermek), akkor hajlamos összevissza vándorolni a női testben. Így elnyomhatja a szívet, a beleket vagy akár az agyat is. Erre az életveszélyes állapotra pedig egyetlen gyógymód van: a terhesség. Ezért kell minden nőnek férj, mert ha valaki anyává válik, akkor végre a méhe a helyére kerül és a fejében is helyrebillennek a dolgok. Enélkül azonban könnyen elfajulhat a helyzet, és kialakulhat a „méh-düh”.

Ellenkezni őrültség

A „hisztéria” elsősorban a fiatal, jómódú hajadonok betegségének számított, akik hajlamosak voltak fellázadni az otthoni szabályok ellen. De az özvegyek, a meddő nők, a vénkisasszonyok, a házasságon kívül viszonyt folytatók is könnyen áldozatául eshettek. A korabeli szakemberek meggyőződése volt, hogy a méhük kezdett vándorolni – manapság azonban mindezt másképp magyarázzuk. A házasság és a gyerekek nélkül élő nők a 19. században tanulni és dolgozni kezdtek, és nem akarták többé alávetni magukat a férfiuralomnak.

Önállóságuk veszélyt jelentett a társadalmi egyensúlyra, ezért el kellett őket hallgattatni. Ez pedig nem volt túl nehéz. Nem kellett hozzá más, minthogy egy férfi azt mondja rájuk: megőrültek.

Hannah Mackenzie 1766-ban azért került elmegyógyintézetbe, mert ellentmondott férjének, aki be akarta költöztetni családi otthonukba a szeretőjét. Szerencséjére barátai nem hagyták magára, és egy ügyvéd segítségével kiszabadult, de esete egyáltalán nem számított egyedinek! Elizabeth Packard három évet töltött elmegyógyintézetben azért, mert összeveszett a férjével. Számos kérdésben nem egyezett a véleményük. Mást gondoltak a helyes gyereknevelésről, arról, mire költsék a pénzük, vagy helyes-e a rabszolgaság. A férfi úgy gondolta, hogy felesége megalázta őt azzal, hogy ellentmondott neki, ezért őrültek házába záratta. A fia csak három év múlva, 1863-ban tudta kiszabadítani, amikor nagykorúvá vált. Elizabeth Plackard ezután beperelte a férjét, mert az nem engedte, hogy találkozhasson kisebb gyerekeivel és eladta a nő összes ingóságát, ruháit, bútorait. Tapasztalatairól több önéletrajzi könyvet is írt, és megalapította az „Anti-Elmebetegség Egyesületet”, ami segítséget nyújtott a hozzá hasonló sorsú nőknek.

Brutális gyógymódok

A korabeli elmegyógyintézetek rettenetes helyek voltak. Férfiak számára is, de furcsa módon, a nőkkel még kegyetlenebbül bántak az ápolók. Feljegyezték például, hogy míg férfiak esetében ritkán kell kényszerzubbonyt alkalmazni, a nőknél szinte mindig szükség van rá, mert különben képtelenség lecsillapítani féktelenségük.

A heves ellenállás megtörésére többféle eszközt használtak. Gyakori volt a nemi szervek piócázása vagy a hideg vizes vaginális beöntés. Előszeretettel használták a „mélyalvás terápiának” nevezett módszert, amikor is valakit hetekre, hónapokra leszedáltak. Kezdetben éterrel és kloroformmal, később különféle barbiturátokkal, amelyek gyakran vezettek halálos túladagoláshoz, vagy drogfüggőséghez. A módszert csak az 1970-es (!) években tiltották be, amikor Ausztráliában 25 nő halálát okozta. Szintén a hetvenes évekig folytatták az úgynevezett „inzulinterápiát”, amikor egy nagy adag inzulin beadásával epilepsziás rohamot vagy kómát idéztek elő a zavartnak tartott páciensnél, abban reménykedve, hogy ennek hatására majd „újraindul” az agy. Ehhez jött később a sokkterápia, először gyógyszeresen előidézve a görcsöket, majd elektromossággal.

A legjobb megoldásnak azonban mindig is a méh, csikló és petefészek eltávolító műtéteket tartották. Ezek sikeraránya 70%-os volt. Az eljáráson átesett nők többsége abbahagyta a lázadást.

Kikerülni lehetetlen

Hogy mennyire botrányosan rossz volt az elmegyógyintézetekben a helyzet, azt első kézből tudjuk egy amerikai riporternek köszönhetően. Nellie Bly oknyomozó újságíróként, álruhában került be 1887-ben New York leghíresebb elmegyógyintézetébe. Azt hitte, nehéz lesz elhitetnie a szakképzett orvosokkal, hogy őrült, de valójában senki nem kérdezett tőle semmit, sőt, amikor beszélni próbált seprűnyéllel ütötték, összekötötték kezét-lábát, és addig szorítottak egy lepedőt a fejére, míg végül levegőt is alig kapott. Ha kiabálni mert, hideg víz alá nyomták az arcát, és addig tartották ott, míg abbahagyta az ellenkezést. Ebédre penészes, romlott ételeket kaptak, és aki tiltakozott, azt veréssel és nemi erőszakkal fenyegették meg. Ám ami igazán sokkolta, hogy a páciensek nagy része nyilvánvalóan nem őrült volt, csak bevándorló, akik megfelelő nyelvtudás nélkül egyszerűen nem tudtak kommunikálni a személyzettel. Ő maga is hiába próbálta elmondani, hogy valójában semmi baja, esélye sem volt rá, hogy meghallgassák. Csak azért sikerült tíz nap múlva kiszabadulnia, mert az újság (New York World – a szerk.) tulajdonosa, Pulitzer József személyesen ment érte, és botránnyal fenyegette az ápolókat, ha nem adják ki a nőt. Persze a botrány így sem maradt el. Nellie Bly nem csak cikket, könyvet is írt élményeiről Tíz nap az őrültek házában címmel, aminek hatására alapvetően megreformálták az amerikai elmegyógyintézeteket.

Nellie Bly újságíró portréja (fotó: Getty Images)

A helyzet azonban Európában sem volt jobb, még a 20. században sem. A szobrászként dolgozó Camille Claudel 15 évig volt Auguste Rodin szeretője, és családja úgy érezte, ezzel szégyent hozott rájuk. Így aztán miután szakított a férfival, és idegösszeomlást kapott, elmegyógyintézetbe záratták. Tagadhatatlan, hogy Claudelnek voltak gondjai. Nem csak depressziós volt, de enyhe üldözési mániától is szenvedett, mert meggyőződése volt, hogy Rodin rosszindulatú közbeavatkozásának köszönhetően nem kap új megrendeléseket. Soha nem volt azonban se másokra, se önmagára veszélyes. Manapság pár hónap terápia után kiengednék – és erről egyénként az 1910-es években is hasonlóan gondolkodtak az orvosok. Több levelet írtak édesanyjának, kérték, hogy vigye haza a lányát, de ő mindig azt válaszolta, hogy nem teheti, mert ez túl kényelmetlen lenne számára, így hát Claudel 30 évig (!) maradt elmegyógyintézetben.
Testvérei időnként meglátogatták, és pontosan tudták, mert látták, hogy milyen sanyarú körülmények között él, de nem erőltették, hogy kiszabaduljon, mert akkor oda kellett volna adniuk az örökségét. Claudel végül a fogság hatására valóban egyre rosszabb állapotba került, és végül a mindennapok durva monotonitásából katatóniába menekült. Egy idő után hiába látogatták barátai, ismerősei, nem válaszolt senkinek, csak csendesen ült egy sarokban. Bár felajánlották neki az ápolók, hogy folytathatja az alkotást, visszautasította, mert úgy érezte, rabságban a művészet nem szárnyalhat. 1943-ban, a háború közeledtével az intézet arra kérte családját, küldjenek élelmiszercsomagot, mert nem tudják etetni a betegeket. Nem kaptak választ. Claudel halálát hivatalosan agyérgörcs okozta, de állapota romlásához nyilván hozzájárult súlyos alultápláltsága is. A temetésre egyetlen családtagja sem ment el. Amikor a háború után a bátyja a sírját kereste, már senki nem tudta neki megmutatni.

Az őrült nő a padláson

Hogy pontosan hány nőt is zártak be, lehetetlen még megbecsülni is. Az állami és privát elmegyógyintézetek mellett ugyanis gyakori volt az is, hogy az engedetlen feleséget egyszerűen bezárta a férj egy szobába, és senki nem vonhatta érte felelősségre. Egyesek szerint a világ egyik leghíresebb regényében, a Jane Eyre-ben, is pont ez történt.
„A szoba mélyén egy alak szaladgált föl-alá. Hogy állat volt-e vagy ember, azt első pillantásra nem lehetett megmondani. Ha ember is volt, négykézláb mászkált és úgy morgott, mint valami vadállat. De ruhát viselt és arcát szürkülő, sötét hajtömeg takarta el.” A leírás Charlotte Brontë regényéből származik, melyet az elmúlt évszázadokban tucatnyi alkalommal filmesítettek meg. A könyv egy nevelőnő történetét meséli el, aki szerelmes lesz a ház urába, akiről azt hiszi, hogy özvegy. A happy end előtt, az esküvő napján kiderül: a férfi, aki házasságot ígért neki becsapta. Nem veheti el, mert van más felesége. Bezárva a padlásszobába, mert őrült.

Az elmúlt 175 évben olvasók milliói sajnálták meg szegény férfit, akitől a sors elvette a boldogságot, és csak pár éve tették fel először a kérdést az irodalmárok: mégis, mi lehetett az asszony betegsége? A regényből nem sokat tudunk meg, és amit mégis, az nagyon zavaros. Tény, hogy amikor a regényben megismerjük Bertha Masont, a feleséget, nincs túl jó állapotban, de hát akkor már tíz éve tartja fogságban a férje, és nem találkozhat mással, csak egy mogorva, alkoholista ápolónővel. De hogy mi volt az ok, amiért be kellett zárni? A férfi csak ennyit mond: a neje őrülete örökletes a családjában.

Hogy efféle dolgok a valóságban is megtörténhettek, senki nem vonja kétségbe. Olyannyira nem, hogy az angliai Norton Conyers házban a mai napig mutogatják „Őrült Mary szobáját” a padláson, ahová egy titkos lépcső vezet fel, és ahol a legenda szerint a háziak egy elmebeteg nőt rejtegettek. A házban Charlotte Brontë is járt egyszer, és úgy tartják, ekkor született meg benne a regény alapötlete.

Kiemelt kép: Getty Images/Canva