Két hónapnyi kényszerpihenő után félelemmel vegyes izgatottsággal indulok meg az irodába. Jobbomon a nagymamától megörökölt kicsit kopott, kicsit használt, de tökéletesen funkcionáló bot díszeleg, úgy kapaszkodok belé, mint az utolsó mentsváramba. Ugyan e nélkül is tudok már járni, biztonságot ad, hogy rátámaszkodhatok és remélem, hogy az emberek tekintettel lesznek rám.
Ekkor ér az első pofon.
A zsúfolt metróperonon szlalomban kerülgetem az utamba kerülőket, akik maguk elé bámulva igyekeznek úgy tenni, mintha a világon sem lennék. Bicegésemnek hála hastáncosokat megszégyenítő csípőmozgással vonulok végig a tömegben, kétséget sem hagyva afelől, hogy minden egyes lépés komoly fájdalmat okoz, de az álmos tekintetek számára felejthető tényező vagyok. Főleg, miután a metró fénycsóvái megjelennek az alagútban. A járat hangos zakatolással és nyikorgással begurul a megállóba, a tömeg pedig felszáll. Egy harmincas éveiben járó, öltönyös, nyakkendős férfi előtt állok meg. Telefonja képernyőjéről felsandítva végigméri a botot, aztán érdektelenül visszabambul a mobilra. A mellette ülők már arra sem veszik a fáradtságot, hogy levertséget tettessenek, kíváncsian pislognak a fáslitól dudorodó bokámra, de ez sem elég ahhoz, hogy kényelmüket feladva helyet biztosítsanak.
A célállomáshoz érkezve az embertenger, benne az öltönyös úriemberrel, lesodor a peronra. Oroszlánoktól megriadt gazellák szoktak úgy áttaposni egymáson, ahogy ők teszik. A fal mellé húzódva, a botot szorosan markolva figyelek, várom, hogy eltűnjenek, csak ekkor merek tovább indulni. Még nem sejtem, hogy a villamoson hasonló csalódás ér: tömeg, figyelmetlenség, az empátia teljes hiánya. Már csak abban bízhatok, hogy a buszon lesz helyem. Persze nincs. De valaki megérinti a karom, hogy átadja a helyet: egy kismama. Köszönettel visszautasítom.
A reggeli izgatottság elmúlik, helyette csalódás és düh veszi át a helyét, amit hazafelé már nem tudok palástolni. Amikor a jóformán teljesen üres utcán a nagypapa tizenéves unokájával oldalról „belém jön” (és még nekik áll feljebb), már ordítani tudnék. A villamoson ülve én sem nézek fel az emberekre. Magamban füstölgök, mert ma, egy személyt leszámítva mindenki elhasalt emberségből.
Debreceni Andrea
