1960. június 4-én a 15 éves Maila Irmeli Björklund és Anja Tuulikki Mäki barátaik, a 18 éves Seppo Antero Boisman és Nils Wilhelm Gustafsson társaságában kempingezni indultak. Sátrukat Espoo városának közelében, a Helsinkitől mintegy 22 kilométerre fekvő Bodom-tó partján állították fel. Az este során Gustafsson meglehetősen sok alkoholt fogyasztott, és barátjával, Boismannal is összeszólalkozott.
Másnap délelőtt egy férfi, Esko Johansson és két fia fürdőzni indultak, amikor észrevették a fiatalok viharvert sátrát. Gustafsson súlyos sérülésekkel, koponya- és állkapocstöréssel feküdt az összeomlott, véres sátor előtt, melyben addigra már halott barátai hevertek; Björklund, Mäki és Boisman testén ütés, illetve szúrt sebek nyomai látszódtak. A férfi azonnal értesítette a rendőrséget. A fiatalokat feltehetően június 5-én reggel, hajnali 4 és 6 óra között támadták meg: az elkövető elvágta a sátorfeszítő köteleket, és kívülről, a sátorfalon keresztül, egy tompa és egy éles tárggyal végzett áldozataival. Az esetnek konkrét szemtanúi nem voltak, de egy madárfigyelő csoport észrevett némi mozgást a kora reggeli órákban, és többen is láttak egy magas, szőke férfit elsétálni a sátor irányából.
Nem világos, hogy Gustafsson barátnőjét, Björklundot pontosan hol támadták meg, ugyanis a lányt a szétzúzott sátor tetején, deréktól lefelé levetkőztetve találták. A legkegyetlenebb támadás minden bizonnyal őt érte, orvosi vizsgálatok szerint a feltételezett gyilkos még halála után is ejtett a testén szúrt sebeket. Mellette feküdt barátja, Gustafsson, aki bár súlyos sérüléseket szenvedett, csodával határos módon túlélte a brutális támadást.
A rendőrség délben – amikor a három tinédzser már legalább hat órája halott volt – érkezett a helyszínre. A sokkos állapotban lévő Gustafsson csak annyit tudott mondani, hogy támadójuk szőke volt, fekete és élénkpiros ruhát viselt, dülledt szemei pedig dühtől izzottak.
Rendőrségi mulasztás és több furcsaság nehezítette a nyomozást
Az eset körüli nyomozás már a kezdetektől akadályokba ütközött, a rendőrség ugyanis elmulasztotta lezárni a helyszínt, így a bizonyítékként szolgáló tárgyak és eszközök hamar a természet, illetve a kíváncsi bámészkodók martalékává lettek, és nem sikerült rögzíteniük a helyszín részleteit sem (amiről később elismerték, hogy súlyos tévedés volt). Külön furcsaság, hogy a két fiú motorjainak kulcsa eltűnt a sátorból, a járművek azonban ugyanott álltak, ahol Gustafsson és Boisman hagyták őket. De kulcsaikon kívül Gustafsson cipője is hiányzott: a lábbeliket néhány ruhadarabjával együtt, fél mérfölddel arrébb találták meg, és mint később kiderült, a támadó az ő cipőjét viselte a borzalmas gyilkosságok elkövetésekor.
Bár a nyomozás kezdetekor számtalan gyanús jel utalt Gustafssonra, a legtöbb helyi lakos Karl Valdemar Gyllstrom vadőrre gyanakodott, aki alkoholproblémákkal küzdött, és híresen ellenségesen, agresszívan viselkedett az arra járó turistákkal. A város lakói közül többen is látták elsétálni a sátortól, elmondásuk szerint pedig azért nem riasztották korábban a hatóságokat, mert féltek a kiszámíthatatlan férfi haragjától. A rendőrség sokak meglepetésére azonban nem talált olyan kézzelfogható bizonyítékot, ami a brutális gyilkossággal hozta volna összefüggésbe (bár a rendőrség már 1960-ban is tudta, hogyan gyűjthet össze különféle anyagokat a tetthelyről, DNS-kutatásról azonban álmaikban sem hallottak még ekkor, az csak a ’90-es években terjedt el), a részeges, nem beszámítható vadőr vallomásait pedig szkeptikusan fogadták
– még annak ellenére is, hogy a férfi magára vállalta a brutális tett elkövetését.
Gyllstrom 1969-ben, feltehetőleg öngyilkosság következtében lelte halálát a Bodom-tóban. Az eset felkorbácsolta a finnek haragját, hatására pedig sokan megkérdőjelezték a rendőri intézkedések hatékonyságát.
A második gyanúsítottat csak jóval később, 2004-ben sikerült azonosítaniuk. Hans Assmann sokak szerint KGB-ügynök volt, a gyilkosságok másnapján pedig piszkos körmökkel, illetve vérfoltos ruházatban sétált be a helyi kórház ajtaján. Miután utólagosan kihallgatták, a rendőrség úgy ítélte meg, hogy kellő alibivel rendelkezett a gyilkosságok hajnalára.
Hogy ez valóban jogos alibi volt-e, és nem a KGB falazott a feltételezett ügynöknek, az soha nem derült ki.
A harmadik gyanúsított Pentti Soininen volt, aki különböző erőszakos cselekedetek elkövetése miatt töltötte büntetését a Kuopio megyei börtönben. Soininen azzal hencegett rabtársainak, hogy ő ölte meg a tinédzsereket, a rendőrség azonban hamar kizárta őt a gyanúsítottak közül, hiszen a gyilkosságok elkövetésekor mindössze 14 éves volt, és túl fiatalnak találták ahhoz, hogy két, nála jóval idősebb fiút fizikailag bántalmazzon.
Furcsa módon Soininen a kamaszok halálának kilencedik évfordulóján követett el öngyilkosságot a börtönben.
44 évvel a történtek után a hatóságok negyedik gyanúsítottja pedig nem más volt, mint az eset egyetlen túlélője, a felnőttként buszsofőrként dolgozó Nils Wilhelm Gustafsson. A nyomozók elmélete szerint az ittas és féltékeny Gustafsson éjjel, horgászás közben verekedett össze barátjával – feltehetőleg állkapocs-sérülései is ekkor keletkeztek. Ezután Boisman visszatért a sátorba, Gustafsson később pedig egy késsel, illetve egy tompa tárggyal tért vissza bosszút állni. Miután végzett társaival, elsétált a helyszínről, hogy elrejtse a bizonyítékokat – így a helyiek közül többen is őt láthatták elsétálni a sátortól –, visszaérve pedig, a gyanú elterelése végett további sérüléseket okozott magának, és Björklund nadrágját is bokáig húzta, hogy szexuális bűncselekmény benyomását keltse.
Gustafsson védőügyvédje állította, hogy
a férfi törött állkapoccsal képtelen lett volna a gyilkosságok elkövetésére, és azért nem emlékszik semmire az éjszakából, mert óriási ütést mértek a fejére
– a bíróság tehát 2005-ben ejtette az ügyet, és 44.900 eurónyi kártérítést fizetett a vádak által okozott lelki szenvedésért. Gustafsson sikertelen tárgyalása óta nem vádoltak meg mást a rejtélyes gyilkosságok elkövetésével, bár tekintve, hogy az ügy kulturális jelenséggé vált Finnországban, az új elméleteket és nyomokat a mai napig vizsgálják.
Ma már könnyebb lenne kideríteni, ki és miért gyilkolt
A 2004-ben újraindított nyomozás kapcsán exhumálták a bodomi áldozatok földi maradványait, csontvázaikat pedig hónapokon át vizsgálták – de mindhiába (a halottak kiásása sokkolta a hozzátartozókat, de ha gyilkosság miatti nyomozásról van szó, az exhumálás a családtagok engedélye nélkül is megtörténhet Finnországban). Az ügy akkori kivizsgálását Markku Tuominenre, a központi bűnügyi rendészet egykori nyomozójára bízták, aki szerint a modern technológia segítségével ma már lényegesen könnyebb lenne megoldani egy ehhez hasonló bűncselekményt.
„A nyomozások színvonala ma már egészen más, mint akkoriban volt. Mobiltelefonról bárki tartózkodási helye bemérhető, és a tanúk felkutatása is sokkal gördülékenyebb, mint 60 évvel ezelőtt. Emellett fontos a pontos dokumentáció, hiszen a helyszínelést csak egyetlen egyszer lehet elvégezni, a fotókból pedig egyértelműen látszik, hogy jóval nagyobb volt a mozgás a helyszínen, mint amennyi engedélyezett lenne,
így jószerével a bizonyítékok nagy része is megsemmisült”
– nyilatkozta Tuominen 2020-ban a finn Iltalehti magazinnak.
Az évek során számos variáció látott napvilágot a gyilkosságok lehetséges miértjéről. A kamaszoktól aligha volt mit ellopni, az egyetlen nagyobb érték pedig a két motorkerékpár volt, amik nem kellettek az elkövetőnek, így a rablás mint indíték valószínűtlennek tűnik, és valami egészen más, sokak szerint talán személyes okok állhatnak a háttérben. Mindenesetre a gyilkos fegyverek soha nem kerültek elő, és a nyomok, ha voltak is, már évekkel ezelőtt elkoptak…
Kiemelt kép: Getty Images
