Mi se voltunk éppen türelmesek, nekem például ez a harmadik munkahelyem négy év alatt – állítja a harminc év körüli, rokonszenves menedzserfiú –, de amit a nálunk öt-hat évvel fiatalabb pályakezdők művelnek, az egészen elképesztő. Még fél évet se nyomtak le a cégnél, és máris több pénzt és magasabb beosztást követelnek. Mindezt szemrebbenés nélkül, és ha nem engedünk, azonnal továbbállnak. Pedig elvileg ugyanaz a generáció vagyunk. Sokat gondolkodtam, mi lehet ennek a különbségnek az oka, és a következőre jutottam: míg a mi életünkbe csak tizennégy-tizenhat évesen tört be az internet és a közösségi média, tehát csak azóta szokhattunk hozzá az azonnal elérhető megoldásokhoz, a nálunk fiatalabbak már kisgyerekként egy gombnyomásra vágyaik birodalmában teremhettek. Míg nekem még el kellett battyognom a könyvtárba, ha valamit meg akartam tudni mondjuk a csillagokról, ők csak beírták a Google-ba, és azonnal feltárult előttük az univerzum. Minket tehát a jellemfejlődés legfontosabb éveiben az élet még türelemre tanított, a Z generáció viszont otthon ült, és villámsebességgel szörfölt a világhálón. Nem csoda, ha elviselhetetlenül türelmetlenekké váltak.

– Engem nem érdekelnek a cég szempontjai – erősít rá a menedzser szavaira a csinos marketinges munkatársnő, aki huszonhat éve dacára eddig hat munkahelyet fogyasztott el. – A pénz, ami a jó élethez szükséges, nekem nem holnap vagy tíz év múlva fontos, hanem ma. Vagy megfizetnek, vagy elmegyek. Nem vagyok hajlandó életem végéig kitaposott sarkú cipőkben járni és felfuvalkodott főnököknek hajbókolni, mint a szüleim. De nemcsak a pénz fontos, vannak más elvárásaim is. Az átlátható viszonyok, a gyors emelkedés a ranglétrán, a trendi környezet, és benne a jó fej, fiatal munkatársak. A jó közösség nagyon fontos! Dolgoztam olyan cégnél, ahol a negyvenes-ötvenes kollégák nyíltan féltékenykedtek rám, mert jobban kezeltem az internetet. Szörnyű volt! Szerencsére eddig mindig el tudtam adni magam máshová.

MOST, AZONNAL!

– Ez az a korosztály, amely – tisztelet a kivételnek – semminek és senkinek nem ad második esélyt – bólogat a fenti párbeszéd hallatán a téma szakértője, Tari Annamária pszichoanalitikus. – Sem a munkahelyének, sem a párkapcsolatának. Minden azonnal kell, méghozzá magas színvonalon. Nincs türelmük kivárni a dolgok alakulását, és még mielőtt bármilyen érzelmi kötődésük támadna, váltanak. Mintha egy akaratos kisgyerek élne bennük, aki időnként kitör: „Most azonnal akarom! Ha nem adod, nem szeretlek.” Ha még egy késői Y generációs számára is ellenszenves ez a hozzáállás, mit gondolhat a szülei nemzedékéhez tartozó kolléga?! Hiszen az X-ek poroszos, tekintélyelvű viszonyokhoz szoktak, nem arrogáns érdekérvényesítéshez. Persze ez a reakció olykor lehet jogos is, ha például a fiatal egy kizsákmányoló cégnél dolgozik, ahol tényleg semmi jót nem várhat hosszú távon. Ugyanakkor a kutatási eredmények azt mutatják, hogy bár az Y, de még inkább a Z generációs fiatalok kívülről nézve nagyon határozottnak tűnnek, felfújt énképük mögül sokszor hiányoznak a tartópillérek: a kitartás és az erőfeszítésekre való képesség. A gyors váltások ez esetekben nem arról szólnak, hogy „keresem a fejlődés további lehetőségeit”, hanem arról, hogy „menni akarok, mert fél év alatt semmi nem történt”.

Akik fiatalon átlátják a világ mohó és önös működését, eléggé hamar eldöntik, hogy az a biztos, ha saját érdekeiket képviselik. Jelszavuk: ami azonnal megszerezhető, arra gyorsan le kell csapni, és nem kell hinni azoknak, akik ígérgetnek. A pályakezdő Z és a ma már szerencsés esetben karrierjüket építgető Y generációs fiatalok levonták a következtetést szüleik munkás, kompromisszumokkal teli életéből: ők nem lesznek lúzerek. És tudatosan más stratégiát választanak. Ha ez a stratégia jó szaktudáson és kiegyensúlyozott személyiségműködésen alapul, akkor nagy jövő vár rájuk, ha azonban az előbbiekben illusztrált viselkedés a háttere, akkor a fiatalnak valójában nincs biztonságos talaj a lába alatt, csak azt szeretné mutatni. Az új megküzdési módokat leginkább az online térben, a közösségi oldalakon lehet elsajátítani. Mert mit látnak ezek a fiatalok gyerekkoruktól kezdve? Hogy az emberek gondosan kiszidolozott képet mutatnak magukról, kezdve attól, hogy a legelőnyösebb fotóikkal szerepelnek a közösségi oldalakon, egészen a csilivili nyaralásokig. Ebben a habosított virtuális világban, ha mást nem is, de a „vetítést” nagyon meg lehet tanulni.

AZT MONDTÁK, KÜLÖNLEGES VAGYOK!

A mai fiatalok tehát egy vetített világon szocializálódnak, ahol minden ragyog, a karrierek minimum a Szilícium-völgybe repítenek, és bármelyik apró ötletből cégbirodalmak és dollármilliók nőhetnek ki. Azt, hogy ehhez rengeteget kell dolgozni is, és ezernyi akadályt kell leküzdeni – és még akkor sem garantált a siker –, elengedik a fülük mellett. Nekik alanyi jogon jár, amit megálmodtak, és ettől a meggyőződésüktől nem tágítanak. A kutatók erre a „nekem jár” attitűdre rímelve találták ki a „nárcizmus-járvány” kifejezést, amely ma az egész világon futótűzként terjed. Nem meglepetés, hiszen a gazdasági szakértők már a kilencvenes években megjósolták, hogy ebben a pénzről szóló világban hamarosan csökkenni fog a szociabilitás és az empátia, és rohamosan erősödik az individualizmus. Ám bármennyire is az a benyomásunk, hogy ezeknek a fiataloknak csak megszületni volt nehéz, valójában nincsenek könnyű helyzetben…

– Nekünk azt mondták a szüleink, hogy mind különleges hópihék vagyunk, akiknek a legjobb munkájuk, kapcsolatuk és életük lesz. Talán mert nekik annyival jobb élet jutott, mint a háborús nemzedéknek, és ebből azt a következtetést vonták le, hogy mi már legalábbis bankigazgatók leszünk. Ezzel szemben mi a valóság? Néhányan erejüket megfeszítve küzdenek, sokkal többet, mint amennyit a szüleik valaha is, mások pedig ott toporognak a küszöbön, mert a kőkemény realitással szembesülve nem mernek elindulni. A legnagyobb bajunk szerintem az, hogy nem lehet mindenki király – foglalja öszsze a huszonöt éves, diploma előtt álló lány, amikor arról kérdezem, hogyan boldogulnak a kortársai.

– Ez így igaz, sajnos a mai fiatalok harmincöt százaléka toporog tehetetlenül – állítja a pszichológus. – Sokan még harmincévesen is otthon laknak, és fogalmuk sincs, merre induljanak el. Márpedig ezek nagyon értékes esztendők, amelyek utólag hiányozni fognak. Ugyanakkor az is tény, hogy a fiataloknak ma nehezített terepen kell megküzdeniük. A kapitalista gazdaság időközben megtorpant, a piaci verseny kiéleződött, és az informatika fejlődése egyre nagyobb kihívások elé állít bennünket. Iszonyúan felgyorsult a világ, ma huszonnégy órába harminchatot kell belesűrítenünk, ami tizenöt évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna – világítja meg az okokat a szakember. – A mai fiataloknak ebbe a farkastörvények uralta világba kellene beilleszkedniük, amire egyáltalán nincsenek felkészítve. Mintha mesevilágban élnének, és nem csak az internet és a közösségi oldalak miatt. Az illúzióikat mi, szülők is támogattuk. Azt mondtuk a gyerekeinknek: „Azt érhetsz el, amit csak akarsz, a határ a csillagos ég!” Csakhogy a csillagos ég a mi generációnk számára teljesen mást jelentett. Az X generáció még olyan reális célokért küzdött, mint hogy meg tudjon venni egy pár cipőt, elmehessen nyaralni a családdal, vagy építhessen egy kis hétvégi házat. Tudta, hogy ha keményen dolgozik, a vágyai megvalósulhatnak. Ma ez nem így van. Gátlástalan törtetés zajlik, és ugyan óriási a lehetőségek palettája, de mi, szülők már nem ismerjük a sikerhez vezető utat, következésképp tanácsot sem igen tudunk adni a gyerekeinknek. Az is rossz, ha folyton dicsérjük őket, mert az hamis önképhez vezet, de az is, ha letörjük a lelkesedésüket.

HOGYAN TÁMOGASSON A SZÜLŐ?

A szakember úgy látja, a célok kitűzésére és a megküzdésre való képesség a korai gyerekkorban sajátítható el. Azok a szülők, akik hagyják, hogy a gyerekeik felmásszanak a játszótéren a mászókára, engedik, hogy kipróbálják az ügyességüket, a találékonyságukat, sőt még biztatják is a srácaikat, valami olyasmire tanítják őket, ami az életben busásan kifizetődik majd. A tehetetlen, csodára váró fiatalok helyett gyerekkorukban valószínűleg mindig mindent megcsináltak, vagy nem hagyták őket kíváncsian felfedezni a világot, és így elvették tőlük a kreativitás örömét. Márpedig tévedünk, ha azt hisszük, hogy ez az örökké aggódó szülői magatartás csupán szeretetből fakadhat. Legtöbbször az az önvédelem motiválja, nehogy a gyereknek baja essen, mert az a szülőnek is fáj, gondot okoz. Meglehetősen önös viselkedés. Mint ahogy az is, amikor a fi atalembert, aki nem talál életcélt, így kéri számon a türelmetlen szülő: „Miért nem kezdesz már valamit magaddal?” Ahelyett, hogy őszinte, odaforduló beszélgetések során azt próbálná kipuhatolni, mitől szorong a fi atal. A legjobb persze az lenne, ha a gyerekünk öt-tíz éves kora körül nyitnánk ki számára a világot, beíratnánk zenére, sportra, kirándulnánk, olvasgatnánk vele, és közben fi gyelnénk, mi ébreszti fel az érdeklődését. Így lehet elültetni benne az ambíciót. A gyerek magától nem tud célokat kitűzni, hacsak nem feltűnően tehetséges valamiben. Segíteni kell neki!

CSALÓDOTT NEMZEDÉK?

Egy 2014-ben megjelent amerikai kutatás szerint, amely azt vizsgálja, miért boldogtalan az Y és Z generáció, a boldogság/csalódás forrása nem más, mint a vágyaink és az elért sikereink között feszülő különbség. Ha az eredményeink túlszárnyalják a reményeinket, akkor elégedettek leszünk, ha fordítva, akkor boldogtalanok. Míg a háború után született, úgynevezett Baby boomerek (és gyakran az X-ek is) az előbbi kategóriába tartoznak, hiszen a 70-es, 80-as, 90-es években elért sikereik túlszárnyalták minden reményüket (lásd az ábrán!), addig a gyerekeik, az Y és Z generáció tagjai pont fordítva, elégedetlenek az eddig elért eredményeikkel. A tanulmány hosszasan elemzi az idevezető okokat. A nagyszülők nemzedékével kezdi, akik olyan kőkemény világválságot éltek át, mint a 30-as, azután pedig a II. világháborút, amely mindent tönkretett, amiért addig dolgoztak. Számukra tehát az anyagi biztonság megteremtése lett a cél, és gyakorlatias, biztos életutak választására ösztönözték a gyerekeiket is. Azok pedig azt tapasztalták, hogy valóban semmi nem áll az útjukban, és lázadó kamaszkoruk után (1968) egymás után kezdtek bele karrierjük építésébe. Nem csoda, ha a gyerekeiknek már azt sugallták, ők még magasabbra fognak repülni, hogy különlegesek, valóságos csodanemzedék, amelynek minden egyede őrületes sikereket fog produkálni. Csakhogy a viszonyok közben megváltoztak. A nagy karriereknek izzadság, könny, betegség lett az ára, és kiderült, hogy bizony nem mindenki lehet különleges. Egyáltalán ennyi „különleges” közül ki lehet még tűnni? És az Y most ott áll az élet viharai közt megtépázott illúziókkal, frusztráltan, és nem érti, neki miért nincs olyan mákja, mint Mark Zuckerbergnek. Pedig nincs még veszve semmi! Az információs korban az találja meg a valódi boldogságát, aki megtartja a józan eszét, és nem hiszi el, hogy egy érintőképernyő megoldja minden problémáját. Valamint aki megérti, hogy a tanulás és a kitartó fegyelem párban járnak.

ÉRZELMEKET NE!

– Ám a legfontosabb tanulság az, hogy minden technológiai fejlődés ellenére az emberi kapcsolatokban kell lennie bizalomnak! – figyelmeztet a pszichológus. – Ez az, ami az Y és Z generációnak a legnehezebben megy. Teljes paradoxon, hiszen miközben mindent megmutatnak magukról a közösségi médiában, a kitett képek ugyanakkor gyanakvóvá, rideggé is teszik őket. A túlzott vetítés önmagunkról ugyanis soha nem segít a kapcsolatteremtésben és az empátiában, így történhet meg, hogy az érzelmek távoltartása ad biztonságot. Az Y és Z nehezen szavaz bizalmat a párkapcsolataiban is. Sosem lehet biztos benne, hogy nem verik át, így inkább kivon minden érzelmet a viszonyból. Sokan ezért inkább tárgyiasítják a szexet. Ezen alapul a népszerű társkereső mobilapplikáció, a Tinder is. Mondj hat állandó jellemzőt, amit a partneredben keresel, és már ki is dob öt megfelelő embert a számodra. Mintha csak cipők közt válogatnál. Egy fiatal srác mesélte a következő történetet:

– Hajnalig buliztunk, aztán felvittem a lányt a lakásomra. Simogattam egész éjjel, de mást nem engedett magával csinálni. Nem is értem, eddig minden lány azonnal szexelt! Másnap reggel szépen elbúcsúzunk egymástól, és ha jó volt, legfeljebb még egyszerkétszer találkozunk. Barátság extrákkal – én egyelőre nem is kívánok ennél többet…

Nos, engem meg az lep meg, hogy a többi lány azonnal belement a szexbe! A szülők nemzedéke még nem tudta nőként így kettéválasztani az érzelmeit a testiségtől. A mai lányok úgy tesznek, mintha. De ha nem is tudatosítják, ilyenkor nyilvánvalóan sérül az önbecsülésük. Az a lány lavírozza bele magát ilyen kiszolgáltatott helyzetekbe, aki nem értékeli magát eléggé. Az X-esek még mertek bizalmat szavazni a partnerüknek, és ha a férfiak visszaéltek vele, kisírták magukat a barátnőjük vállán, és kis idővel később ismét készen álltak egy kapcsolatra. A maiak gyorsak, bizalmatlanok, ám kétségkívül tudatosabbak. Egy részüknél megfigyelhető egyfajta konzervativizmus, visszafordulás a hagyományos értékek, a család és a házasság felé. Érthető is annak fényében, ahogy a szüleik nemzedéke élt. Az Y és a Z nem szeretne válni, csonka családban élni, egyedül gyereket nevelni. Kivárja, míg elindul a karrierje, majd megfontoltan kiválasztja a megfelelő párt, esküvőt celebrál, és indulhat a gyerekprojekt. A nők úgy gondolják, előbb felépítik az egzisztenciájukat, és a család mellett már csak hat órában, esetleg távmunkában fognak dolgozni. Végignézték anyáik elképesztő erőfeszítéseit, amint a család és a munkájuk között lavíroztak, és köszönik szépen, ebből nem kérnek. Ők már másképp akarják csinálni. Meglátjuk, sikerül-e beállítaniuk a mérleget.

Az eredeti cikk a 2017/39. Nők Lapjában jelent meg. 

Szöveg: Koronczay Lilla

Fotó: Getty Images