A képre kattintva fotógaléria nyílik!
– Hol vetettél horgonyt?
Szegezte nekem a kérdést, pedig tudta jól, hogy nem hajózom. Futó látogatásába két kávé, egy kis kóborlás és beszélgetés fért bele. Régi barátom Párizsból érkezett. A buszmegállóban ácsorogva, már a búcsúhoz közel húzta elő a telefonját.
– Tengerpart Nizza mellett, a Picasso múzeum – mutatott egy fotót. – A mai napig emlékszem, itt döntöttem mostani pályám mellett. Megnyugtat. Felkavar. Emlékeket idéz a hely. Hányszor visszatértem! Horgonyom.
– Nekem Fiesole – bólintottam, értve őt, miközben szórakozottan figyeltem a közelítő és elhajtó járműveket. Meséltem neki a kabócás csendről, a folyton változó, mégis mindig lélegzetelállító, fiesolei kilátásról, de elsősorban azokról, akiket elvittem ide. Meg arról, amikor egyedül zarándokoltam el a dombra, hogy az Erasmusom végén lezárjak egy életszakaszt, és felkészüljek az újra.
A busz, kivételes eset, időben megérkezett. Nem volt időnk továbbszőni a gondolatmenetet. Magamban elmélkedtem tovább. Jé! Úgy tűnik, a legújabb horgonyom Bagnaia és a Villa Lante lesz.
Lazio ügyesen titkolt gyöngyszeme, a manierista kertépítészet szép példája. A Rómához közeli Tivoliban található Villa d’Este kistestvére. Bagnaia közigazgatásilag Viterbóhoz tartozik, a városomból busszal tíz perc alatt megközelíthető. Persze, nem árt időben jelezni a leszállási szándékunkat: ha az utazó későn eszmél, lehet, hogy már el is hagyta a várost.
Adott tehát egy koradélután. Fény-árnyékban fürdő, ablak alá aggatott ruhák. Aszimmetrikus, csálé épületek. Rendszert nem ismerő, össze-vissza utcák. Poros kávézók előtt pihenő, sehová nem siető emberek. Sündörgő macskák. A piazzáról felfelé futó, három, széles út. A vastag, puha gyep fölé ernyőt tartó fák. A zöldek egységét piknikező csoportok tarkítják. Megtorpanunk. Elnézhetjük a háztetők közt csillanó szélfogókat és kéményeket, melyeknek pajkos felhők, kékes hegyvonulatok nyújtanak hátteret. Találkozik a természet és az épített környezet.
Innen 5 eurós jeggyel lehet belépni a reneszánsz kertbe, melynek építését 1511-ben kezdték. A megbízást Giovan Francesco Gambara bíboros adta. Befejezését azonban nem érte meg, a kertet 1587-es halála után a fiatal Alessandro di Montalto bíboros vette át. A két férfira a nevüket viselő, földszinten álló házikók, a Palazzina Gambara és a Palazzina Montalto emlékeztetnek. Például a garnélarák, Gambara címerének fő eleme, freskóktól a szökőkutakig, lépten-nyomon visszaköszön.
És itt a varázslat: a kert a játékos kedvű, kíváncsi kódfejtők mennyországa. Ha elmélyedünk szimbológiájában, élvezni fogjuk a részletei mögött megbújó történeteket. Kulcsfontosságú a víz szerepe, mely szökőkutak, medencék, zuhatagok formájában kapcsolja össze az emeleteket. A jelentéstartalom a mitológiához is kapcsolódik. Például a legmagasabb ponton elhelyezkedő Fontana del Diluvio szökőkútnál, ahova legvégül érkezik meg a látogató, a víz egy barlangszerű mélyedésből bugyog elő. Ez a szökőkút az esőt jelképezi, mely az egész kertet behálózó rendszer kiindulópontja. Allegorikusan, az élet forrása, míg a mellette lévő múzsák szobrai a Parnasszust idézik.
Színes virágok helyett, a dekorativitásért elsősorban a szoborszerű, geometrikusan vágott zöld növények felelnek. Bukszusok, fenyők, örökzöldek, melyeknek köszönhetően a kert télen-nyáron fenséges látnivaló. Szerkezetét a reneszánsz mester és építész, Vignola dolgozta ki. Hidraulikus rendszerek segítségével adta hozzá a vízjátékokat, melyek a meredek domboldal minden emeletén végigvonulnak. A kertet 1971-ben megvásárolta az olasz állam, de nevét egy korábbi tulajdonosáról, a Lante családról kapta. Ennek ellenére, jobban érezni a kertben építtetői, a bíborosok jelenlétét. Személyes kedvencem az a hosszú, kőasztal, melynek közepén víztükör csillog. A mini medence az ételek-italok hűtésére szolgált, amikor – a legenda szerint – a bíboros valóban odakint, az asztal mellett vendégelte meg illusztris társaságát.
Gősi Lilla
Lilla korábbi bejegyzéseit ide kattintva olvashatjátok el.
Fotók: a szerző sajátjai
