Kevés zárkózottabb és kevés sokoldalúbb embert ismerek Szőke Andrásnál, aki néhány éve egy reklám Szőke Kapitányaként vált ismert arccá az országban, pedig akkor már filmek tucatjai kötődtek a nevéhez. És ha valaki azt kérné, mondjak egy rá illő jelzőt, nagy bajban lennék. Mert ő egyszerre lelkes és fásult, játékos és fegyelmezett, durva és érzékeny, komoly és humoros, őrült és normális. Vagyis sugárzik belőle valami őserő. A Bakony mesés völgyében lévő hatszázötven lelkes település, Taliándörögd vált otthonává a főváros zajától elvonulni vágyó művészembernek. A viszonylag néptelen utcákon a boltból tejjel, kenyérrel hazafelé tipegő idős asszonyok mind tudják, mit tesz a faluért immár több mint húsz éve.

A porta, ahol Szőke él, hatalmas. Az öreg puli ránk vakkant, az öreg fák, a leolvadt dér után magukat megrázó fűszálak némán intenek az érkezőnek. Itt a csend, a nyugalom, a béke az úr, még akkor is, ha András olykor mogorva, és hangot ad az érzéseinek, nevezetesen annak, hogy nem szereti a sajtót.

„Nem szeretek az újságoknak magamról beszélni!” – mondja, az érkező pedig legyint, és amint belép a hatalmas ebédlőnek, irodának, fogadótérnek egyaránt szolgáló helyiségbe, helyette mesélnek a falon sorakozó régi sárgult fotók – szülőkről, nagyszülőkről, gyermekkorról. Ott lógnak a művész fiatalkori szénrajzai, festményei, az asztalon a legújabb munka – Ősök Háza Vitárium –, amit a különleges szappanjaihoz készített. Mert Szőke, bár ránézésre reneszánsz típusúnak nem mondható, mégis valahol az. Hiszen fotózik, fest, rádiózik, filmjeleneteket álmodik, régi könyveket gyűjt, kutatja a halimbai pap botanikai anyagait, a plébániákon föllelhető gyógymódokat, menti a falvakban szerteszét heverő paraszti múlt eszközeit, tárgyait, múzeumot rendez be, tárlatot vezet, olykor hatvan iskolásnak. Ha hívják, nevettetést vállal Záhony és Sopron között, paródiát agyal ki az év végére, rohan a veszprémi érsekségre, vásárra viszi a gyógynövényekből álmodott fürdőeceteket, szappanokat, és nem utolsósorban gyógyít. Gyógyít kézzel, masszázzsal, szóval és tettel, vagyis erőt ad a hozzáfordulóknak, a bajban lévőknek.

Mindeközben azt mondja, nincs ebben semmi különös, ez így normális, az ember merjen váltani, merje azt tenni, amihez indíttatása van, amit szeret. Ő itt otthonra lelt, megtalálta a nyugalmat, bár óriási árat fizetett ezért.

„Tudja, aki bekerül a művészvilágba, és nincs végzettsége, akit az alkata miatt eltanácsolnak a színészi pályáról, azt nehezen fogadják be. Annak olyan utat kell megjárnia, ami sokak számára járhatatlannak tűnik. Idő, mire ezzel az ember megbékél, mire eljut arra a pontra, hogy autszájderként – beavatatlan kívülállóként – és a művészvilágon kívül is van élet. Taliándörögdön hazataláltam, míg Budapesten csak laktam, bementem a lakásomba. Itt köszönnek, elfogadnak, talán még szeretnek is” – mosolyodik el végre.

…

Ha még többet szeretnél megtudni Szőke Andrásról, olvasd el cikkünket a Nők Lapja Tél különszámában!

Szöveg: Árvai Magdolna

Fotó: Nagy Attila