Jön a nyár, amikor jó esetben (talán) több szabadidőnk van, és végre be tudjuk pótolni azokat a sorozatokat, amikre eddig a nagy hajtásban nem jutott idő. Szerencsére el is vagyunk kényeztetve olyan műsorokkal, amiken úgy lehet nevetni, hogy közben azért el is gondolkodtatnak, de persze ettől a választás még nem lesz könnyebb – ebben szerettem volna segíteni.
Az külön remek, hogy mostanában mintha egyre több olyan széria készülne, amelyben nő a főszereplő, és az ő karaktere körül bonyolódnak az események, így ezekből szemezgettem. Olyan új sorozatokat gyűjtöttem össze, amelyek egy-egy izgalmas női karakterre épülnek, és egyszerűen beszippantják az embert. Akad köztük vicces és drámai, hétköznapi történet és politikai krimi. Egy biztos: ezeket a főhősnőket nem fogjuk egyhamar elfelejteni.
Dolgozó anyák
Méltatlanul keveset tárgyalt sorozat itthon a Dolgozó anyák (Workin’ moms) című kanadai sitcom, amelynek nemrég jött ki a hetedik, utolsó évada. Erről a gyöngyszemről kritikák és ajánlók százainak kellene szólnia, a közösségi médiában pedig évek óta kommentháborúnak kellene dúlnia arról, hogy most akkor Anne rossz anya-e vagy sem, Nathant pedig szeretjük vagy utáljuk. Én ezekről a jelentőségteljes témákról kilométeres messenger üzeneteket váltottam a húgommal az elmúlt hetekben, amikor egyben ledaráltam az összes évadot és megannyi kínzó kérdés foglalkoztatott. (A húgom személyében pedig igazi szakértőt tisztelhetünk, hiszen ő már kétszer látta az összes epizódot – legalábbis ennyit mer bevallani.)
Az alapötlet nagyon egyszerű: van néhány barátnő, akik nemrég szültek és most egy baba-mama foglalkozáson beszélik meg az élet nagy dolgait. Ami elképesztően szórakoztatóvá teszi mindezt, az két dolog. Egyrészt a csodálatosan megírt karakterek, másrészt az anyaság sötét oldalának bemutatása. Ami a szereplőket illeti, egyeseket nagyon meg lehet szeretni és magunkat nagy mellénnyel hozzájuk hasonlítani („Pont akkora spíler vagyok a melóban, mint Kate!”), másokat pedig kiválóan lehet utálni és leszaranyázni. Ezzel el is érkeztünk a másik élvezeti-faktorhoz, az anyaság ábrázolásához. Szem előtt kell tartani, hogy ez csak egy film, amelynek viccesnek és drámainak kell lennie, tehát időnként túlzásokkal és életszerűtlen dolgokkal is operál, ezzel együtt nagyon sok valódi, ismerős, átélhető, fájdalmas, nyugtalanító élethelyzetet és lelkiállapotot mutat be. Nézőként az
oltári röhögések mellett bőven akadnak aha-élmények, összeszorult mellkasok, pityergések és aggódások, hogy csak nehogy én is így csináljam, csak nehogy velem is ez legyen.
Ugyanakkor ez nem csak az anyáknak érdekes tartalom, a sztori önmagában is viszi az embert.
A sorozat ötletgazdája, producere és főszereplője Catherine Reitman, kanadai-amerikai színésznő, az eredeti Szellemirtók rendezőjének, Ivan Reitmannak a lánya. Mielőtt nepobébit (akikről már mi is írtunk) kiáltanánk, szögezzük le, Catherine Reitman megérdemli az elismerést. A pörgős, húszperces epizódokat falni lehet, és külön szeretném felhívni a figyelmet a nagyon jól eltalált, girlboss zenére. Összegzésképpen csak annyit mondok: Val Szalinsky for president, illetve Team Lionel!
Rita
Ha azt mondom, dán sorozat, mindenki egyből valami sötét skandi krimire gondol, hallgatag főhőssel és nyomasztó titkokkal. A Rita egyáltalán nem ilyen, de azért a skandinávokra jellemző különcség tetten érhető benne. Egy több mint tízéves sorozatról van szó, amit nemrég felkapott az egyik itthoni hírportál, és azóta lépten-nyomon ajánlgatják egymásnak a barátaim. A sztori egy laza és balhés tanárnőről szól, aki minden olyat kimond és megcsinál, amit mások nem mernek (csak gondolnak). Fogadóórán simán a szemébe mondja a szülőknek, hogy iszonyú idegesítő a kamasz lányuk (tényleg az), amikor pedig a kollégája javasolja, hogy vigye el egy kiállításra az osztályát, ezt válaszolja: „Huszonnégy tinédzserrel egy múzeumban? Előbb döfök egy villát a fülembe.”
Amellett, hogy lyukas órában a lányvécében cigizik vagy az igazgatóval szexel az irodában, Rita jó pedagógus:
ráérez a gyerekek problémáira és formabontó megoldásaival gyakran segít rajtuk.
Kemény csaj, egyedül neveli három kamasz gyerekét, de amennyire jól boldogul a tanítványaival, annyira hajlamos elbaltázni a saját családjával kapcsolatos dolgokat.
Az öt évados sorozat népszerűségének oka nagyrészt éppen a „dánsága”: humora és iróniája mellett progresszív skandináv értékeket tükröz, egy felszabadult női főszereplővel és olyan cselekményszálakkal, amelyek üdítő őszinteséggel foglalkoznak a szexualitással, a tanulási nehézségekkel és különböző ellentmondásos témákkal. Az idén 49 éves Mille Dinesen dán színésznő viszi hátán a show-t, elképesztően komfortosan mozog Rita karakterében, alakításáért Arany Nimfa-díjat kapott a monte-carlói televíziós fesztiválon. Mindenképpen eredeti nyelven érdemes nézni a sorozatot, felirattal, és lehet gyönyörködni vagy szörnyülködni a dán nyelv sajátos hangzásán.
Jóllét mindenáron
Remélem, Celeste Barbert senkinek nem kell bemutatnom. Remélem, mindenki reggeli rutinjának része az ausztrál komika közösségi oldalának ellenőrzése, hogy megnyugodjunk: ebben az elkardashianosodott világban mi vagyunk a normálisak. Mi, átlagemberek. Barber azzal lett népszerű, hogy otthoni körülmények között, sufnituning eszköztárral valósítja meg tökéletes testű modell-influenszerek profin beállított, agyonfilterezett fotóit és videóit, az eredményt pedig lehet sejteni. Nyilván rá is játszik, hogy minél idétlenebb és bénább legyen, és lehetőleg jól látszódjanak a teste tökéletlenségei, és full respect, hogy láthatóan teljesen jól érzi magát a bőrében az egyébként valóban tökéletes testű, izmos férje mellett, akit az egyszerűség kedvéért csak úgy hív, hogy Hot Husband (Dögös Férj).
A fotók, rövid videók és élő stand up fellépések után Barber nagy fába vágta a fejszéjét és egy nyolcrészes sorozattal rukkolt elő.
A Jóllét mindenáron (Wellmania) egy negyvenes nő kálváriáján keresztül tart görbe tükröt fogyasztói társadalmunk elé,
amelyben edzők, guruk és táplálkozási szakértők tuti módszerei között botorkálunk, immáron nem a tökéletesen szép, hanem a tökéletesen egészséges test elérésére áhítozva.
Barber karaktere, Liv egy nagyszájú, harsány és egoista New York-i ételkritikus, aki átmenetileg hazájában, Ausztráliában ragad, és ahhoz, hogy visszaszerezze a zöld kártyáját, a fizikai alkalmasságát is bizonyítania kell. Ez pedig nem megy könnyen, fittsége ugyanis csak egy homályos emlék, még valamikor a féktelen bulik, ivászat és tunyulás előtti korból. Liv minden agyament módszert kipróbál a béltisztítástól a köpölyözésig, mi pedig végignézhetjük, ahogy Barber kiváló tolmácsolásában újra és újra hülyét csinál magából. Van egy mélyebb vonulata is a sztorinak, amely Liv családi kapcsolataival foglalkozik, és nagyon úgy tűnik, hogy ez a szál fog átvezetni minket egy valószínűsíthető második évadhoz.
A diplomata
Aki szerette Az elnök emberei és a Homeland: A belső ellenség című sorozatokat, annak A diplomata (The diplomat) is tetszeni fog, ugyanis az a Deborah Cahn az alkotója, aki a korábbi két elnökös sorozat készítésében is masszívan részt vett. A főszereplő Kate Wyler (Keri Russel), egy tapasztalt diplomata, aki eddig másodhegedűs volt a szintén a diplomáciában dolgozó férje, Hal (Rufus Sewell) mellett. Hirtelen azonban fordul a kocka, és Kate kerül kulcspozícióba, ő lesz az amerikai nagykövet Londonban, és a Fehér Ház utasítására egy katonai támadás felderítésében kell segédkeznie a brit kormánynak.
Kate-nek bele kell rázódnia a szövevényes politikai kapcsolati játszmákba, miközben gyűlölt nagyestélyiben és tűsarkúban kell feszítenie a hivatalos eseményeken.
A politikai szál mellett nagy hangsúlyt kap Kate és Hal kapcsolati dinamikája is, egyesek ezt a sorozat hibájaként róják fel, míg másoknak pont ez tetszik benne. Jelenleg az egész világ azon vitatkozik, vajon mennyire hiteles A diplomatában ábrázolt világ. A stáb a forgatás alatt leült az amerikai nagykövetség tisztviselőivel, hogy megpróbálják a részleteket pontosan ábrázolni, és állítólag a nagykövet és a teamje rajongott a műsorért. A Politico cikke szerint a sorozatot egyszerűen imádják a (volt) diplomaták. Lewis Lukens, egy korábbi karrierdiplomata, aki az Egyesült Államok londoni nagykövetségének második embere volt – tehát ott dolgozott, ahol a filmbeli cselekmény nagy része játszódik –, azt nyilatkozta, hogy a sorozat „Elég valósághű ahhoz, hogy szinte hihető legyen”.
Kiemelt kép: Getty Images / Instagram / Canva
