Könyvet kellene írni a sorsáról, hiszen annyi próbatételen esett át élete negyvennyolc éve alatt, amennyit mi, egyszerű halandók elképzelni sem tudunk. Egyéves korában már egy csecsemőotthon falait nézte elalvás előtt az édesanyja szeretett arca helyett, s amikor az egészséges öt-hat évesek vígan játszottak, futkároztak, ő tüdőgondozóban és más kórházakban „múlatta az időt”. Dupla puttonyt akasztott hátára a sors? Kaotikus családi viszonyokat és súlyos betegséget? Bizony, igazságtalan rendező az élet, egyeseket rajongó szeretettel fogadnak a szüleik, ezzel szemben Rozika nem ismerte az apját, édesanyja pedig súlyos pszichiátriai betegségben, paranoid skizofréniában szenvedett. Az már önmagában hatalmas teher – hátrány, tragédia, stigma? –, ha valakit nem tudnak felnevelni a vér szerinti szülei, de Rozikához egy betegség is társul szegődött, amelyet nem ismertek fel az orvosok.
– Negyvenöt év telt el az életemből úgy, hogy csak azt tudtam, más vagyok, mint a többiek, mert nem sikerült megállapítani, mi okozza a rosszullétemet és a fájdalmaimat. Őrület volt! Valami nem stimmelt a tüdőmmel, tehát kineveztek asztmásnak, ám amikor egyre többet panaszkodtam izomfájdalmakra is, azt gondolták, képzelt beteg vagyok, tehát pszichológusokhoz, pszichiáterekhez küldtek. A kor szokásának megfelelően rengeteg antibiotikumot kaptam, mégis volt olyan asztmarohamom, hogy mentő vitt el. Éljek békében a tüneteimmel, mondogatták, csakhogy egészséges gyerekek vettek körül, az ikertestvérem balettozott, senkinek sem kívánok efféle gyerekkort!
Mégis van szeretet
Szerencsére egy állandóan betegeskedő kicsi lány életében is akadnak áldott pillanatok. Ilyen volt a hatéves Rozika számára, amikor megismerte a házaspárt, akik örökbe akarták fogadni őt és az ikertestvérét – az örökbefogadás nem sikerült, az édesanyjuk nem mondott le szülői felügyeleti jogáról –, de a pár nevelőszülőként is vállalta a kislányokat. A gyerekek jó körülmények közé kerültek, csakhogy nincsenek hibátlanul rózsaszín történetek.
– Már az első percben kiderült, a nevelőanyánkhoz nem lesz közöm, neki az ikertestesóm lett a kedvence, én viszont azonnal szívembe zártam apukámat, egy százharminc kilós óriást, aki a világ legjobb embere volt. Rajongtam érte, biztonságot adott, általa jöttem rá, én is értékes vagyok, és lehet engem szeretni. Csakhogy ő, az egyetlen ember, akinek fontos voltam, hetedikes koromban meghalt. A temetése után megnémultam, senkivel sem beszéltem, nem láttam értelmét az életnek, magányra ítéltem magam. Persze örülhettem volna, hogy a rosszulléteim ellenére is jó tanuló vagyok a középiskolában, a tanáraim dicsértek, biztattak, de apukám elvesztése után borzalmasan éreztem magam otthon, mert a nevelőanyám inni kezdett. Érettségi előtt elköltöztem tőle.
Mégis eltartom magam!
Ha leltárt készítünk arról, miként indult a felnőtt életnek a tizennyolc éves Rozika, szívből sajnálhatjuk (a beszélgetésünk végén már tiszteltem is!). 1. Nem volt fogalma a múltjáról, a családjáról. Az édesanyja látogatta a nagykorúságáig, de nem mondta meg, ki volt az apja, nem ismertette meg a bátyjával, arra sem adott magyarázatot, hogy az ikerlányai miért különböznek egymástól mindenben. Előfordul ez kétpetéjű ikreknél, de ők érzelmileg sem kötődtek egymáshoz. Tényleg ikertestvérek vagyunk? – tépelődött néha Rozika. 2. Ilyen előzmények után szinte törvényszerű, hogy rosszul választott társat, egy jóval idősebb férfit, akivel négy évig bírta, majd egy súlyos ideg-összeroppanás után elmenekült. Ekkor tudatosult benne, hogy csak magára számíthat. 3. Hiába érettségizett kiválóan, nehezen talált munkát a rosszullétei miatt. Dolgozott a vendéglátóiparban, a kereskedelemben, majd masszőrnek tanult, s amikor egészségi állapota engedte, ő volt sokak „aranykezű Rozikája”.
– Imádtam masszírozni, mert láttam, jót teszek másokkal, és volt olyan korszaka az életemnek, amikor napi tíz-tizenkét órát is tudtam dolgozni, amiben örömömet leltem. Közben sokan megkedveltek, számos barátra tettem szert, az ő szeretetük és az útközben meglelt, ma is nagyon fontos istenhitem adott erőt a munkához, önmagam eltartásához meg a fájdalmaim elviseléséhez.
Mégis kiderül: mitokondriális betegség
Rozika 2019-ben váratlanul lebénult, pedig az előző napon még dolgozott. Aki akkor látta, egy lyukas garast sem adott az életéért – ő fohászkodott, legyen vége a földi szenvedéseinek –, de igaza lett a keresztény gyülekezetben megismert pszichológusának, aki arra próbálta rávezetni, ne szégyellje, hogy más, mint a többiek, és legyen biztos abban, van célja az életének. Ennek beteljesítéséhez egy ismerősétől kapott segítséget, aki három évvel ezelőtt elirányította a Semmelweis Egyetem ritka betegségekkel foglalkozó intézetébe, ahol végre célirányos vizsgálatokat végeztek, és az izombiopszia meg az úgynevezett terheléses laktátteszt kimutatta, gyógyíthatatlan mitokondriális betegségben szenved.
– A doktornőmet, dr. Molnár Mária Judit neurológusprofesszort is megleptem az örömömmel, amit a diagnózis váltott ki. Boldog voltam, hogy negyvenöt év bizonytalanság után végre megtudtam az igazságot. Nem vagyok bolond képzelt beteg!
Leegyszerűsítve arról van szó, hogy a sejtek nem tudnak megfelelő mennyiségű energiát termelni. Ennek következtében a szervek alulteljesítenek, vagy akár le is állnak. Rozika hangsúlyozza, hogy az ezerarcú betegség sok szervet érinthet, a központi idegrendszert éppúgy, mint a szívizmot vagy a vázizomzatot. Izomgyengeség, pajzsmirigybetegség, kardiológiai problémák, vérszegénység, központi idegrendszeri elváltozások, egyensúlyzavar, cukorbetegség… sokáig sorolhatnánk a tüneteket. De Rozika állapota bizonyítja, hogy a normális életminőséget általában fenn lehet tartani. Esetében például fizikoterápiával és sokféle vitaminnal, amelyek erőt adnak a sejteknek. Csakhogy ehhez minél korábban kell felismerni a betegséget, és szakembernek kell kezelnie a beteget!
– A diagnózis ismeretében rögtön eldöntöttem, azért fogok élni, hogy mások ne szenvedjenek annyit, mint én! – jelenti ki határozottan. – Persze nem vagyok orvos, de sok mindent megtanultam a saját bőrömön, tehát nyitottam egy Facebook-oldalt, ahol őszintén számoltam be a velem történtekről, aminek hatására rengetegen kerestek és keresnek. Óriási a tájékozatlanság! Gyakran az orvosok sem tudnak a ritka betegségek intézetéről – az egyébként lelkiismeretes családorvosom sem hallott róla korábban –, tehát éppúgy félrekezelhetik a sorstársaimat, mint engem. Pedig a jelenleg ismert adatok szerint a lakosság közel nyolc százaléka, több százezer ember szenved valamilyen ritka betegségben. Ezért kapok kétségbeesett leveleket olyanoktól is, akik nem mitokondriális betegek, mint én – mi körülbelül kétezerötszázan vagyunk, bár sokan lehetnek olyanok, akiket még nem diagnosztizáltak –, és magukra hagyva küzdenek a „szabálytalan” tüneteikkel. Igyekszem eligazítani őket, hová forduljanak, és erőt ad, hogy a betegségemet felismerő, kiváló doktornő is támogatja, hogy információval és tanácsokkal segítsek a betegtársaimon. Tapasztaltam, az is erőt ad sokaknak, hogy a Facebook-oldalamon hasonló sorsú betegekkel találkozhatnak, így kevésbé érzik magukat magányosnak.
Mégis hálás vagyok
Rozika elszánt és lelkes, amikor a Facebook-oldala köré szerveződött közösségről, gyógyulásokról, ismert és ismeretlen emberek barátságáról mesél, de visszafogott, amikor a körülményeiről érdeklődöm. Kiderül, hogy a rokkantnyugdíja alig haladja meg az ötvenegyezer (!) forintot, albérletben lakik, s ha nem lenne néhány önzetlen támogatója, nem tudna megélni. Közben egészségi állapota hullámzó, hol teljesen jól van, akár masszírozásra is képes, hol az ágyból sem tud felkelni. Elektromos rollátorral (kerekes járókerettel) közlekedik, amelyet kispénzű, jó emberek adományaiból tudott megvenni. Ápolt, csinos, de amikor megkérdezem, mikor vett ruhát utoljára, töprengve közli, emlékei szerint évekkel ezelőtt, amikor Zuglóban esélyegyenlőségi díjat kapott. Látja rajtam az aggódást, tehát szerepet cserélünk, ő biztat engem.
– Hidd el, boldog vagyok, hiszen három év alatt sokkal több betegtársamon tudtam segíteni, mint ahogy eleinte képzeltem, közben egyre tisztábban látom, hogy a kacskaringós sorsom ellenére is hálás lehetek néhány csodálatos embernek! Például az alsó tagozatos tanító nénimnek, Klárika néninek, aki kiskorom óta pártfogol, tőle bérlem a lakást, amelyben élek. A betegségemet felismerő doktornőnek, és eszembe jut a középiskolai osztályfőnököm is. Hitem szerint azért maradtam talpon, mert a Jóisten fontos feladatot bízott rám. És nincs bennem harag gyerekkorom szereplői iránt sem – édesanyám generációjából már senki nem él –, de örülök, hogy le tudtam magamban gyűrni azt a szótlan, talajtalan gyereket, aki voltam. A betegtársaim érdekében gond nélkül keresek fel egészségügyi szakembereket, szerkesztőket, újságírókat, mert azt akarom, hogy az egész ország tudjon a ritka betegségekről meg arról, hogy nemcsak Budapesten, de néhány vidéki nagyvárosban is van velünk foglalkozó intézet, ahová családorvosok utalhatják az érintetteket. Hiszen képtelenség, hogy a sorstársaim élete csak önsajnálatról, szégyenről és fájdalomról szóljon!
(Fotó: Bulla Bea)