Jo Bonger huszonnyolc éves volt, amikor az egész világ összeomlott körülötte. Huszonegy havi boldog házasság után meghalt a férje, és ő ott maradt egy csecsemővel és négyszáz Van Gogh-festménnyel. Egy szinte ismeretlen festő képeivel, amelyek alig értek többet, mint maga ­
a vászon. 

Bár Theo, a férje a halálos ágyán a lelkére kötötte, hogy tegyen meg mindent azért, hogy ­bátyja, Vincent nevét megismerje a világ, nem volt sok esélye rá, hogy ez sikerüljön neki, hiszen Theo sem tudott egyet sem eladni ezekből a képekből, pedig ő évek óta modern festményekkel kereskedett Párizsban. Senki nem gondolta volna, hogy a műkereskedők zárt férfivilágát épp egy fiatal özvegyasszony fogja majd felforgatni, ölében egy kisbabával, minden művészeti és kereskedelmi tapasztalat nélkül. Jo azonban okos nő volt, aki megérezte a változás szelét. Azt, hogy a klasszikus képeknek egyre csökken a piaca, és az emberek ki vannak éhezve valami újra, valami másra. Sikerének az igazi titka azonban az volt, hogy rájött: a jó kép mellé kell még valami, ami azt eladja. Egy legenda. 

Nem pénzt akart

Jo egyszer találkozott csak a sógorával, amikor 1890-ben, fiuk születése után Vincent meglátogatta őket. Férje elbeszélései alapján egy zavaros, összetört embert várt – de legnagyobb meglepetésére egy széles vállú, egészséges színű, huncut szemű férfi lépett be az ajtón, aki makkegészségesnek tűnt. Megnézte a kicsi Vincentet, majd pár hét múlva elküldte a gyerek számára a legjobb képet, amit valaha festett: a Mandulavirágzást. A jövő ekkor még reménytelinek tűnt. Vincent
új orvoshoz került, és elképesztő iramban dolgozott. Mindennap készített egy új festményt, és egyik csodálatosabb volt, mint a másik. Izzó színek, varázslatos fények, kavargó spirálok. Öngyilkosságának híre sokkolta a családot, és öccse, Theo fizikailag és lelkileg is teljesen összeroppant. Pár hónapon belül, harminchárom évesen belehalt a bánatba. Fiatal özvegye némi hezitálás után úgy döntött, hazaköltözik Párizsból Hollandiába, és viszi magával az összes festményt.

Bussumot választotta új otthonául, egy kisvárost Amszterdam mellett, ahol élénk művészeti élet folyt. Vendégházat nyitott, melynek falát Van Gogh festményeivel rakta tele, és rengeteget beszélgetett a helyi művészeti világ nagyjai­val. Nem sietett a képek eladásával, mert soha nem kereskedőként tekintett ezekre az alkotásokra, hanem művészettörténészként. Nem pénzt akart, hanem azt, hogy megismerje a világ a Van Gogh nevet. Ezért szervezte 1892-ben az első Van Gogh-­kiállítást, majd a következő tíz évben még húszat. 

Levelek könyvbe rendezve

A sikert azonban nem a képek hozták el. Az emberek ugyanis kezdetben nem értették Van Gogh festményeit. Jo ezért egyesével kereste fel a legnagyobb kritikusokat, és elmagyarázta nekik, mit is kellene nézniük, hiszen nála jobban senki nem ismerte és értette Van Gogh képeit. Hogy állításait alátámassza, bizonyítékokat vett elő. Vincent leveleit, aki több mint hatszázat írt az évek alatt öccsének. 

Bár először mindenki amatőr dolognak tartotta, hogy az életrajzból kiindulva értelmezzenek egy alkotást, Jo meggyőzte őket, hogy Van Gogh képei csakis így foghatók fel, és hogy Vincent életének történetét a legjobban maga a festő tudja elmondani. Ezért 1914-ben könyvbe rendezte azokat a leveleket, amelyeket Theónak írt (bár állítólag bizonyos családi titkokat és sógora szexuális fantáziáit kihúzta belőle), és az olvasókat elbűvölték Vincent szavai, álmai, legmélyebb gondolatai, vágyai, kételyei, és nemcsak megértették különleges képeinek üzenetét, de teljesen el is varázsolta őket az „őrült festő” legendája. 

Nem az igazság számít

Vincent van Gogh életénél nem lehetne jobbat kitalálni sem. A meg nem értett zseni, akinek egyetlen képét sem veszik meg életében, akinek olyan zavart az elméje, hogy levágja a saját fülét. Az éhező művész, aki az általa teremtett csodálatos színes világba menekül a hétköznapok elviselhetetlen terhe alól, mivel azonban kortársai nem értik, elkeseredésében megöli magát. 

A legtöbben így ismerik Van Gogh történetét, ám ez a kép több ponton is sántít.