Vallási szekta környékezte meg a fiamat, segítség!

Kérdés: Úgy látom, hogy a fiam tönkreteszi a családját. Két kisgyerekét (három- és ötévesek, mindkettő fiú) és a feleségét, aki a gyerekeknek nagyon jó anyja. Arról van szó, hogy a fiam öt évvel ezelőtt belekerült valamiféle vallási gyülekezetbe vagy szektába, amelynek szigorú előírásai vannak. A tagok nem esznek húst, még baromfit és halat sem. Orvosságot sem vesznek be, ha betegek. Ebből már egyszer nagy baj lett, a kisebbik fiút mentővel kellett kórházba vinni, mert nem kezelték középfül- és tüdőgyulladását, a kiszáradás veszélye fenyegette. A menyem vérszegény volt a második terhesség idején, de ő sem ehetett húst, májat vagy effélét, és a vasas gyógyszereket sem szedhette. A fiam ugyanis terrorizálja a családot. Amikor a menyem egyszer fellázadt, és a beteg, de már lábadozó gyereknek jó erős húslevest főzött, a fiam otthagyta őket. Hozzánk se jöhetnek el a gyerekek és a menyem, mert a fiam nagyon gyanakvó, és fél, hogy titokban hússal traktáljuk őket. Egyébként a fiam nem sok időt tölt a családjával, ha otthon van, különböző füzetekből tanul az összejövetelekre, az előadásokra, amelyek a gyülekezetben vannak, ahová hetente háromszor-négyszer is elmegy. Mit gondoljunk minderről? És mit lehetne tenni a gyerekek érdekében?

Válasz: Nehéz kérdést vet fel. A lelkiismereti és vallásszabadság az alapvető emberi jogok egyike, felnőtt fiának tehát szabadságában áll megválasztania, hogy milyen gyülekezetbe lép be, milyen tanokat vall a magáénak, s mindennek alapján milyen életmódot tart helyesnek. De ahhoz már természetesen nincs joga, hogy bárki mást a saját elvei elfogadására és követésére kényszerítsen. A feleségét sem kényszerítheti – kényszerülhetné – erre. Ami pedig a gyerekeket illeti: a gyerekek nagykorúságáig személyiségi jogaikat szüleik gyakorolják, de együttesen!

És itt kezdődik a nehézség.

Miként lehet megegyezni, okos kompromisszumokat kötni, amelyek mindenekelőtt a gyerekek érdekét szolgálják?

Természetesen arra sincs feljogosítva egyetlen felnőtt sem – egyetlen szülő sem! –, hogy saját felfogásmódja, elvei követésével gyerekeinek kárt okozzon.

A kisgyerek betegségének esete már felveti az ilyen károsítás gyanúját, és lehetséges, hogy akár a gyámhatóság közbelépését is igényli.

Vitatott kérdés, hogy a kisgyerekeknek normális fejlődésükhöz kell-e húst (húst is) enniük? A szakemberek nagy része mindenesetre egyetért abban, hogy a cukorkával vagy egyebekkel el nem rontott kisgyerek ösztönösen megérzi, hogy mire van szüksége. Biztos, hogy nem tiltanám el a hústól az erre sóvárgó, ezt szívesen evő kisgyereket, s úgy láttam, hogy azokban a vegetáriánus családokban, ahol a gyerek kifejezheti igényét, vannak húsevő és húst nem evő gyerekek. A tej és a tejtermékek — a vaj, a sajt, a túró, a tejföl — pótolhatják az állati fehérjét, de éppen a vas felszívódásához, a vérszegénység megelőzéséhez kisgyerekkorban a húsevés kedvező lehetőséget teremt.

Fotó: Getty Images

Amit arról ír, hogy a fia az egész családot terrorizálja, olyan eszközökkel is, hogy ha akarata nem teljesül, egyszerűen otthagyja őket, s hogy emellett gyanakvó, miközben nem sok időt szán a családjára, hanem szabadideje java részét a gyülekezetben tölti, illetve, ha otthon van, akkor is a gyülekezeti alkalmakra való felkészüléssel foglalkozik – mindez azt a gyanút veti fel, hogy a fia valamiféle feszült, nehéz lelkiállapotot ellensúlyoz ezzel a viselkedésével. Nagyon könnyen lehet, hogy ennek a lelkiállapotnak olyan elemei vannak, amelyek szakszerű lelki terápiára, gyógyításra szorulnának.

Az egyházak ismerik az „állapotbeli kötelezettség” fogalmát. Ez azokat az erkölcsi kötelességeket jelenti, amelyek élethelyzetünkből következnek. Ha gyerekeink vannak, el kell tartanunk őket, testi és lelki igényeiknek megfelelő táplálásukról kell gondoskodnunk. Úgy tűnik, hogy fia menekül ezeknek az állapotbeli kötelezettségeknek a valódi teljesítése elől.

Nem tudom, van-e mód arra, hogy a család – beleértve a nagyszülőket és az anyát is – a fiával együtt, vagy neki ezt bejelentve, felkeresse a gyülekezet vezetőjét vagy vezetőit? Hátha meghallgatásra találnak, és közös erőfeszítéssel sikerül orvosolni a gondokat. (Én nem nevezném szektának a vallási gyülekezetek egyikét sem, és mindig eszembe jutna, hogy a római birodalomban a kereszténységet is afféle zsidó szektának tartották.) Minden más megoldás lényegesen nehezebbnek látszik ebben a helyzetben. Nem valószínű, hogy fia ráállna arra, hogy szakembert keressen fel (lehetséges, hogy ezt egyenesen ördögi ötletnek tartaná).

Ha azonban a gyerekeket és édesanyjukat ilyen módon és mértékben korlátozó – és adott esetben károsító – magatartása nem enyhül, lehetséges, hogy mégiscsak külső segítséget kell igénybe venni,

kezdetben esetleg egy gyerekorvost vagy háziorvost, aki az apával is beszél, később, ha ez a békésebb út eredménytelen maradt, esetleg a gyámhatóság vagy a bíróság segítségét. A gyerekek – és édesanyjuk – érdekében.

De ezek már a békétlenség, az ellenségeskedés útjai, amelyeket, persze, jobb elkerülni. A helyzetben az az ellentmondásos, hogy esetleg a fián is segítene egy ilyen határozottabb fellépés. Őt is bizonyos fajta szembesülésre késztetné, és leválasztaná hitéről a nem oda tartozó (s ezért a hitet fanatizáló) elemeket.