Szaladt már ki olyan a szádon, hogy „Hű, te ne tudd meg, hogy a főnököm mekkora egy autista!”, vagy „Állok a sorban, mögém áll egy centire ez a pszichopata…” vagy esetleg: „OCD-s ez a hülye, hogy ötször megy vissza bezárni az ajtót!”? És gondolkodtál már azon, szitkoszóként használt diagnózisaidnak mennyi valóságalapjuk volt? Bár az ilyen és hasonló, nem adekvát helyzetben, pláne másokat degradálva használt kifejezések ma már szinte súlytalannak tűnnek a közbeszédben, pedig annak, hogy helyesen beszéljünk a hozzájuk tartozó valódi rendellenességekről, kulcsszerepe lehet abban, hogy a mentális betegségekkel kapcsolatos stigmát oldjuk.
A stigmák oldásához járul hozzá kedvencem, a Soft White Underbelly elnevezésű amerikai videós csatorna is, melyen rendszeresen közölnek beszélgetéseket olyan emberekkel, akiknek a hangját máshol nem igazán hallani. A társadalom perifériáján élő, szegény, esetleg bűnöző, kirekesztett, bántalmazott vagy valamilyen mentális zavarral élő, esetleg szokatlan szexuális érdeklődésű emberekről szóló videók mindenkit meggyőznek arról, fontos lenne, hogy ne használjuk összevissza azokat a szavakat, amelyeknek a valóságban sokkal komplexebb és sokszor súlyosabb jelentése van.
Ebben a cikkben 5 gyakran, rosszul és szitokszóként is használt kifejezésről írok, ajánlok hozzájuk egy-egy epizódot a kedvenc sorozatomból, a cikk cégén pedig pszichológust is megkérdezek a jelenségről.
1. OCD
Sokan szeretik a rendet és a tisztaságot, és az olyan ember se ritka, aki képtelen addig jól érezni magát otthon, míg tele a szennyestartó vagy a mosogató, esetleg nem állnak haptákban a könyvek a polcon. Ez a fajta rendszeresség ugyanakkor – még ha sokaknak szokatlan is – messze van az OCD-től, mégis gyakran vetjük oda olyan, a környezetünkben élő emberekre utalva, akik életük bármely területén ragaszkodnak a precizitáshoz. A kifejezés gyakori használata nemcsak rájuk nézve nem érvényes és ezért felesleges, de káros is azok szempontjából is, akik valóban ezzel a rendkívül megterhelő pszichés zavarral élnek. Az, ha dobálózunk az OCD kifejezéssel, lekicsinyli a probléma súlyosságát és valós hatásait.
A kényszerbetegségben szenvedő embereknél a kényszeres viselkedés nagyon sokféle lehet, és a kényszeresen ismételt szokások, vagy századjára is leellenőrzött mozzanatok csak a jéghegy csúcsát jelentik, a felszín alatt gyakran olyan zavaró, tolakodó gondolatok okoznak szenvedést, amelyek felett a szenvedőnek egyáltalán nincs kontrollja. A videócsatornáról az egyik kedvenc videóm Steve-ről, egy bohócként dolgozó OCD-s férfiről szól. A kiemelkedő intellektusú művész (akire például a kényszeres rendszeretet egyáltalán nem jellemző) részletesen mesél az életét fiatal korától végigkísérő OCD-s epizódjairól, amelyekben nemcsak akár ezerszer ismételt tevékenységekről esik szó, de olyan rettenetes, irányíthatatlan gondolatokról, amik mások bántalmazására, családja megölésre, esetleg öngyilkosságra sarkallják. Steve alapélménye nem a nem élükre állított dolgok miatt érzett feszültség, hanem a rettegésig fajuló szorongás.
2. Bipoláris zavar
A bipoláris zavarra mániás csúcs- és depressziós mélypontok jellemzőek, de ezek sokkal-sokkal szélsőségesebbek, mint a legtöbbünk által tapasztalt (még oly hirtelen) hangulatingadozások. Ha hangulatember kollégánkra háta mögött gúnyosan a bipoláris vagy mániás kifejezést alkalmazzuk, már csak azért is valószínű, hogy tévúton járunk, mert a valóságban ez a betegség sokszor teljesen ellehetetleníti a konstruktív életvezetést. Amikor egy bipoláris zavarban szenvedő átéli ezeket az epizódokat, akár hetekig is eufórikus állapotban lehet, amiben például a következményektől való legkisebb félelem nélkül vállalhat nagy kockázatokat, és olyan cselekedetekre ragadtathatja magát, amik egyébként idegenek a személyiségétől. Ugyanez a személy aztán hosszabb depressziós epizódokat is átélhet, amelyekben nemcsak levertség, motiválatlanság, de álmatlanság, intenzív szomorúság és akár öngyilkossági gondolatok is gyakran jelentkeznek.
A csatornán több bipoláris zavarral szenvedővel folytatott beszélgetést is megnézhetünk, a videók pedig nemcsak abban segítenek, hogy többet tudjunk meg erről a állapotról, de abban is, hogy az azzal kapcsolatos stigmát is oldjuk, hiszen (bár ahogy fentebb említettük, ez a zavar sokszor akadálya az eredményes életvezetésnek) több bipoláris megszólaló tud állapota ellenére is teljes életet élni. Én a Victoria nevű fiatal nővel felvett beszélgetést szeretem a legjobban. Victoria így foglalja össze, milyen bipoláris zavarral élni: „ Amikor mániás időszakomban vagyok, elképesztően szórakoztatónak tűnik minden. Nagyon felhangolt vagyok akár hetekig, hónapokig, aztán ezekkel a szakaszokkal összehasonlítva még nagyobb szenvedést jelentenek a depressziós időszakok. Ilyenkor felkelni is nehéz, nemhogy bármilyen értelmes tevékenységre rávennem magam. Iskolás koromban annyira szorongtam ezekben a napokban/hetekben, hogy iskolába sem tudtam járni. Ez a folyamatos érzelmi hullámvasút rettentő kimerítő, miközben folyton bűntudatom van a szenvedés miatt, amit a környezetemnek okozok legjobb szándékom ellenére is.”
3. Pszichopata, skizofrén
Ezeknek a kifejezésnek az indokolatlan, negatív értelmű használata is erősen hatással lehet a betegségben valóban érintettekre és a róluk kialakított képre, mégis gyakran használjuk őket rosszindulatúan, vagy épp csak rosszul. A skizofrénia és a pszichózis bizonyos formái olyan élethosszig tartó állapotok, amelyek drámaian befolyásolhatják az érintettek általános jólétét. Bár az ilyen állapotok esetenként bűnözői magatartással együtt is előfordulnak, ez inkább a kivétel, mint a szabály.
Általában a skizofrénia vagy a pszichózis diagnózisai által leginkább negatívan érintett személy maga a beteg, aki egy olyan társadalomban sokkal jobban be tudna illeszkedni, ahol nem kerülik vagy üldözik állapota miatt. Egy, a csatornán bemutatott fiatal férfi, Chris skizofrén, aki nem tudja pontosan mióta, de tisztában van állapotával. Napjait furcsa látomások és kényszerképzetek nehezítik meg, amikkel kapcsolatban sokszor nem tudja, hogy azok igazak-e vagy valóságosak, hiszen néha a valóságnál is életszerűbbnek tűnnek. Rendszeres kényszerképzete, hogy mellette van egy démonszerű lény, aki csak akkor tűnik el, ha beszél róla. Hosszú évekig ült börtönben egy nagyon élethű látomása miatt: felgyújtott egy házat, amiről úgy vélte, hogy abban 10 férfi egy fiatal kislányon épp erőszakot követ el. Mint mondja, az állapotát leginkább az nehezíti meg, hogy minél inkább el akarja magától hessegetni a kényszerképzeteket, azok annál inkább ragaszkodnak hozzá.
4. Narcisztikus
Manapság ezt a kifejezést (pláne nárci formában) szinte bármely, nekünk nem szimpatikus, basáskodó vagy épp nagyon önhitt emberre használjuk.
Pedig a narcisztikus személyiségzavar komoly és ennél jóval komplexebb rendellenesség, aminek hátterét ma már egyre jobban ismerjük, és egyre jobban értjük azt is, milyen gyerekkori traumák vezethetnek kialakulásához.
Mindeközben sok ember szenved valódi fájdalmat súlyosan narcisztikus szerettei, különösen a manipulatív típus, az úgynevezett rosszindulatú narcisztikusok miatt. A videocsatornán egy Deanne nevű nő beszél arról, milyen küzdelmes volt korábban narcisztikus partnerével együtt élnie.
5. Autista
Kevés olyan állapot van, amivel kapcsolatban annyi sztereotípia és tévhit kering, mint az autizmus spektrumzavarral kapcsolatban, az utóbbi időben pedig sokan elkezdték az autista kifejezést szitokszóként használni a szociális kapcsolatok kialakítására (szerintük) alkalmatlan emberekere. Pedig kevés sokszínűbb állapot van, mint az autizmus.
Autizmus spektrumzavarral fiúk, lányok, nők és férfiak is élnek, tüneteik pedig akár egymással teljesen ellentétesek is lehetnek. Bár közös tényező, hogy a szociális térben kevésbé ügyesen mozognak (ez egyébként már önmagában nagyon eltérő mértékű lehet), de ennek megjelenési formája is sokfelé. Szociális nehézséget okoz, ha valaki nehezen vagy egyáltalán nem képes a másokkal való kapcsolatteremtésre, de akár az is, hogy valaki nem jól méri fel az emberek közötti szociális határokat, túl könnyen teremt kapcsolatot. Egy autizmussal élő emberben a képességek profilja is nagyon eltérő lehet, és nem szükségszerű az sem, hogy valamilyen szempontból kiemelkedő képességekkel rendelkezzen. A csatornán megszólaló Adib ép intellektusú, de nincs különösen kiemelkedő tehetsége, gyerekkorában nagyon sok bántalmazásról számolt be, nehezen illeszkedett be, de felnőttként már jóval kevesebb nehézsége van a kommunikációval. Adib érdekes saját tüneteként említi, hogy nagyon intenzív érzelmekkel reagál a szomorú vagy örömteli eredményekre is, és hozzáteszi, hogy bár diplomás ember, problémamegoldó képessége egy hatodikos gyerek szintjén van.
Miért jött divatba a „hobbidiagnózis”?
Arról, hogy miért használjuk rosszul pszichés vagy mentális rendellenességekre vonatkozó szavakat és kinek ártunk ezzel, Csonka Balázs pszichológust, szexuálpszichológust kérdeztem.
Hogy és mikor szivárogtak be ezek a ma már széles körben és rosszul használt kifejezések a köztudatba?
Valamikor akkor, amikor az ismeretterjesztő- és magazinsajtó elkezdett foglalkozni ezekkel a jelenségekkel, az olvasók pedig megértettek, vagy legalábbis megérteni véltek belőle valamit. Ez persze csak részben a sajtótermékek a felelőssége, sok múlik az olvasón is: hiába kap az ember teljes képet az OCD-ről vagy az autizmusról, ha ebből egy dolgot épít csak be a gondolkodásába, akkor azt fogja túláltalánosítani.
Tehát a túláltalánosítás a probléma?
Három problémát látok. Egyrészt, hogy pontatlanul, egy-egy tulajdonság mentén azonosítunk egy kórképet, azaz például a nárcizmust a nagyzolással, az autizmust a kommunikációs nehézségekkel azonosítjuk. Ami a másik gond, hogy még ha talál is a hobbidiagnózis, az érintett embert azonosítjuk a problémával, azaz úgy használjuk ezeket a kifejezéseket, mintha ezek mindent elmondanának az illetőről. A harmadik pedig, hogy mindig vannak divatos címkék: ha valaki csúnyán bánt velünk, egy időben narcisztikusnak, mostanában kötődési zavarosnak tituláljuk, pedig az a tünet, amire ezt az általánosítást ráhúzzuk, nem az egyetlen, de akár még csak nem is a fő tünete a hozzá kapcsolt diagnózisnak.
Ha nem a tünetek, akkor mi határoz meg egy-egy mentális betegséget?
A klasszifikációs rendszerekben szereplő címkéknek két célja van. Az egyik, hogy segítse a gyógyszeres kezelést, a másik pedig, hogy megértsünk belőle egy működésmódot. Ez utóbbi lenne a fontos. Amikor cikkekben arról olvasunk, „honnan ismerhetsz föl egy OCD-st vagy autistát” nagyon a tünetek felől közelítünk, pedig a működésmódot lenne jó érteni. Tehát nem az a lényeg, hogy X ezerszer kezet mos, Y meg grandiózusan gondol magára, hanem az, hogy miért, hogy ő hogyan működik. Ha csak a tünetek alapján gondolkodunk, akkor nem fogjuk érteni, hogy lehet valami és annak az ellenkezője is tünet.
És mi van azzal, amikor még csak nem is érintettekre használjuk?
A fontos szempont szerintem az, hogy milyen keretek között használom ezeket a kifejezéseket. Ha mondjuk magamra mondom, hogy a polcon összevissza álló könyvek zavarják az OCD-met, az (ha nem is helytálló) inkább egy hangulatfestő, vagy állapotleíró dolog, amivel azt próbálom átadni, hogy rám milyen módon hat a rendetlenség. Ha viszont azt mondom, hogy narcisztikus a partnerem, vagy paranoiás a főnököm, akkor patologizálom a másikat, ami a szociális agresszió egyik fajtája.
Kiemelt kép: Getty Images
