Olvasóink legutóbb itt a nőklapja.hu-n az utazós blogodon keresztül kaphattak betekintést az angliai mindennapjaidba, de azóta ez az önkéntes program, amiben részt vettél, véget ért. Nyilvánvalóan megérte…
…Miből gondolod?
Haha, látom rajtad. Meg hát, jól emlékszem, azok az írásaid sem arról szóltak, hogy jaj, de borzalmas itt nekem. Na de komolyan, tudnád összegezni pár mondatban a tapasztalataidat, azt, hogy mit adott neked, mit tett hozzád ez a kaland?
Ezeket az önkéntes programokat a European Solidarity Corps szerevezi, és 30 éves kor alatt lehet rá jelentkezni, én meg most vagyok már 29, és mivel szinte mindegyik testvérem végigcsinálta – az öcsém is pont most megy Spanyolországba –, én sem szerettem volna kimaradni, és bele kellett húznom, hogy ki ne fussak az időből. Nagy-Britanniát választottam, hogy gyakorolhassam az angolt, és szerettem volna belekóstolni kicsit az ottani színészkedésbe is. Bournemouth nagyon jól jött ebből a szempontból is, mert ott művészeti egyetem is van, ahol színészeket, rendezőket, fotósokat, operatőröket képeznek, így volt lehetőségem együtt dolgozni az ottani tanulókkal kisfilmekben, fotózásokon.
A blogodban mindig könnyedén, viccesen meséltél a kinti kihívásokról és megpróbáltatásokról, nyitott voltál, laza, gyorsan tanultál – legalábbis nekem úgy tűnt. Valóban így volt?
Hú, azért az első hónapok kicsit bőgősek voltak, nehezen találtam meg magam…
Mi volt a legnehezebb benne? A honvágy? A nyelv?
A nyelvbe hamar belerázódtam, a legnagyobb nehézséget eleinte maga az önkéntes munka jelentette, mivel nem volt pontos instrukció arra vonatkozóan, hogy mit hogyan is kellene csinálni. Ez egy viszonylag szabad, rugalmas tevékenység, és nekem nem voltak hozzá fogódzóim. Az első félév után azonban már minden flottul ment, kialakult egy nagyon családias, összetartó csapat.
Mit tanultál a társaidtól, ettől a nagyon változatos, különböző hátterű és nemzetiségű fiatalokból álló csapattól?
Az elején folyton azon görcsöltem, hogy mit fogok elrontani. Sokat kérdezgettem a vezetőnket, ő hogyan csinálja, hogy mindig jókedvű, mindenre van válasza, megoldása.
Mondta, hogy sokszor ők sem tudják azonnal, hogy mi az egészen biztosan tökéletes válasz egy problémára, de mindig jön egy ötlet, egy irány, amivel mennek tovább, és előbb-utóbb valamelyik helyesnek bizonyul.
Ez fontos lecke volt nekem: azt tanultam meg, hogy minden megoldható, és képes is leszek mindent megoldani. Plusz gyakorolhattam a spontaneitást, és az önbizalmamon is sokat fejlesztett a csapat, amivel nekem amúgy is volt dolgom. Szabadságérzetet adott, hogy beszélni tudtam egy másik nyelven, és észrevettem, hogy másképp kommunikálok angolul – sokkal nyitottabban.
És milyen volt belekóstolni az ottani színjátszásba, forgatásokba?
Bár csak diákokkal forgattam kint, így is sok, különböző élményem volt. Voltak nagyon felkészületlen csapatok, akik az én türelmemet is próbára tették, pedig rólam azt hiszem köztudott, hogy ritka türelmes vagyok, ami persze a hosszúra nyúló forgatásokhoz elengedhetetlen. És voltak nagyon profi, felkészült csapatok is, akiknél kiváló volt a szervezés, remek a kommunikáció, pontosak az instrukciók.
Elképesztő, hogy milyen gazdag a kinti művészeti oktatás, épp ezért nagyon sok lehetőséged van, ha gyakorolni szeretnél. A diákok is sokat forgatnak, sok kisebb művészeti produkcióba tudsz becsatlakozni, egyik vizsgafilm készül a másik után. Én itthon összesen nem játszottam ennyi kisfilmben, vizsgafilmben, mint kint. De utána viszont egy sokkal nagyobb rendszernek kell a részévé válnod ahhoz, hogy lehetőségeket kapj. Szükséged van Spotlight profilra, ügynökségre ahhoz, hogy egyáltalán a castingok közelébe kerülhess. Nekem is van már mindkettő, de nem ismerem még jól a piacot, igazából most tapogatózom és próbálom felmérni, hogy egyáltalán jó-e, nekem való-e az ügynökségem. Szerencsére manapság már sok a távcasting, ahová videós anyagokat kell beküldeni.
Ezeket egyedül veszed fel? Mennyire bonyolult egy ilyen anyagot összeállítani?
A legnagyobb nehézség, hogy partnert találjak az angol nyelvű szerepekhez, aki beolvassa a dialógus másik részét. Most például egy londoni egykori önkéntes haveromat kértem meg, hogy vegye fel azokat a részeket, majd összevágtam a sajátommal. Még így is könnyebb volt nekem elmondanom a szerepet, hogy volt másik fél – még ha csak videófelvételen is.
Mi fogadott itthon? Jó most itthon lenni, vagy mennél tovább, mennél vissza?
Jó itthon, bár kicsit mintha légüres térbe csöppentem volna, hisz pillanatnyilag még saját lakásom sincs. Munkáim, terveim még csak most körvonalazódnak, de nem bírom a tétlenséget, ezért beiratkoztam gyorsan egy tánckurzusra. Régebben is táncoltam, és rájöttem, hogy nincs semmi anyagom arról, hogy én ezt is tudom – készítenem kell majd egy skill-videót.
Érdekes, hogy milyen véletlenek vannak, de az első munkám, miután hazatértem, az volt hogy egy kisfilmet kellett angolra szinkronizálnom. Hát ez milyen izgalmas már?! Visszajövök, és az első munkámban már használhatom, kamatoztathatom az előző időszakban megszerzett tudást, gyakorlatot.
Örökké mozgásban vagy, a bizonytalan szabadúszó létet választottad – nem hiányzik a stabilitás, a biztonság? Ezeknél fontosabb számodra, hogy ilyesfajta kötöttségek nélkül tudd élni az életedet?
Hullámokban tör rám a bizonytalanságtól való rettegés, de amennyire vágyom valamilyen fix pontra az életemben – például mondjuk egy biztos megélhetést jelentő munkára –, ugyanannyira riaszt is a hosszú távra szóló kötöttség. De most már időben felismerem, amikor jönnek ezek a szorongáshullámok, és meg tudom állítani őket, mielőtt teljesen maguk alá temetnének.
Úgy általában is szorongó típus vagy…
Nagyon, de egyre jobban kezelem, és ezen sokat segített Anglia, mert láttam, hogy akár külföldön is tudok boldogulni egyedül. De a húgom is figyelmeztet, amint látja, hogy valamire kezdek túlságosan is rástresszelni.
Mivel foglalkoznál szívesen, ha nem színész lennél?
Nincs konkrét elképzelésem, de valami olyasmivel, ahol a gyerekek vannak fókuszban – és a drámajátszás. Mert a gyerekeket is ugyanannyira szeretem, mint a színjátszást.
Köszönet a képekért Schmidt Sárának.
