Rossi úr, mennyit tudott Magyarországról, mielőtt ide került?
Annyit, amennyit az iskolában tanultunk történelemből, és ennek része volt Magyarország is. Tudtam valamit a háttérről, de vagány csak akkor lehettem, amikor a foci került szóba. A nagyapám volt nagy rajongója a magyar focinak, én pedig tizenkettő és tizenhat éves korom között szívtam magamba ezt a szenvedélyt. Szinte egész nap vele voltam, játszottunk, fociztunk, vagy csak beszélgettünk. Csodálatos ember volt, ő maradt az örök példaképem.
A szülei?
Apukám kora reggeltől estig keményen dolgozott a családjáért. Anyukám nagy szeretettel törődött velem és a két öcsémmel. Egy szegény, mindentől távoli kis faluban éltünk, a közlekedés sokkal nehézkesebb volt, mint manapság. Így maradt nekem a rajongás a csodás mítoszok, Garrincha, Pelé, Di Stéfano és a magyar Aranycsapat játékosaiért.
Rossi úr, ha azt mondom: Renna, Bulgarelli, Nielsen,
Haller, Pascutti…
Ez volt a mi imádott Bolognánk csatársora! Micsoda csapat! Meg ott volt nálunk korábban Weisz Árpád, a legendás edző, aki megvetette mindennek az alapját. Magyarországról menekült hozzánk a zsidóüldözés elől, aztán megölték nálunk a fasiszták…
És miért nem lett önből is nagy focista? Nem úgy alakult, vagy nem is volt eléggé becsvágyó?
A becsvágyon nem múlott, az biztos. Keményebben edzettem, mint a többiek, odafigyeltem a táplálkozásra, az életmódomra is. Tehát mindent megtettem, hogy teljesüljön az álmom, és én is topjátékos legyek, de sajnos a tehetségemből nem futotta többre. A kellő tehetség pótolhatatlan.
Mi tesz valakit nagy edzővé?
Sok minden. Nem elég, ha valaki jó taktikai ötletekkel látja el a csapatát, ha jól felkészíti a pályára kifutó tizenegy játékost, hanem szükséges még valamiféle különleges érzék. Valami lelki adottság, hogy megnyerje a játékosai feltétlen bizalmát, hogy azok egyénenként és csapatként egyaránt maximálisan higgyenek, bízzanak benne. És kell hogy megérezzék a sikerhez szükséges magabiztosságot.
Mit szólt a felesége, hogy ide szerződik, a „távoli” Magyarországra?
Őszintén szólva 2012 nehéz évem volt Olaszországban. Valahogy semmi sem sikerült, amibe belekezdtem, minden a visszájára fordult. Nem találtam a helyemet, és lelkileg megtört a sok kudarc. Persze hogy a feleségemen is észrevettem, és őt is emésztette a keserűségem. Akkor fogant meg bennem az ötlet, hogy valahol külföldön kellene egy egészen más közegben újrakezdenem. Elmondtam neki, aki egy szent asszony, hiszen évtizedek óta elvisel…
Ön nehéz ember?
Szörnyen, különösen, ha durcás vagyok, vagy elégedetlen magammal, de ő így fogad el, amilyen vagyok. A feleségem igazán szeret engem, és ebben a döntésemben is maximálisan egyetértett velem. Innentől lépésről lépésre alakultak a dolgok, Magyarországon, a Honvédtól kaptam lehetőséget. Ezért örök hálával tartozom. Lehetőséget, stabilitást, támogatást és megértést hozott.
Milyen ajándékot visz a feleségének innen, amikor hazamegy?
A feleségem hála istennek egyre gyakrabban itt van velem, és a tárgyak amúgy sem nagyon érdeklik.
Hanem? Mi a fontos számára?
A szoros kapcsolat a gyermekeinkkel. A sors iróniája, hogy a fiam nemsokára Magyarországra jön, az OSC vízilabdacsapata szerződtette, ami nekem a legnagyobb ajándék, hiszen így sok, még több időt tölthetünk majd együtt. A legértékesebb az együtt töltött idő a szeretteinkkel. Sajnos a lányom nem tud ilyen jól vízilabdázni, így ő marad Milánóban.
Marhapörkölt vagy pizza? Melyik koszt áll közelebb a szívéhez?
A gyomromhoz az olasz. A magyar még kissé nehéz…
Mennyire érintette meg a magyar kultúra?
Színházba, koncertre szeretek járni, de az igazság az, hogy a foci rengeteg időmet kitölti. Egyik meccset a másik után játsszák a világban, ezeket fontos lehetőleg személyesen megnézni, emellett pedig folyamatosan figyelem a külföldön játszó magyar focistákat és csapataikat, hogy mit tudnak, esetleg alkalmaz-e bármelyikük olyan megoldást, ami a következő meccsen akár itthon is hasznos lehet. Nagyon imponál, ahogyan a magyarok tisztelik és számontartják a múltjukat, hajdani sikereiket…
Olykor talán túlzottan is…
Nem, nem, ebben szerintem nincs igaza. Ha meghal nálunk Olaszországban egy régi legenda, szinte meg sem említik, az élet átmegy rajta, önöknél szinte minden héten megemlékeznek egy-egy korábbi neves játékosról. Ez nagyon tetszik.
Lát különbséget az olasz és a magyar focisták között mentalitásban?
A magyarok éppúgy ügyesek, technikásak, szeretik a játékot, csak nincs meg mindegyikükben az a fanatikus elszántság, az a mérhetetlen győzni akarás, mint az olaszokban. A fiataloknál látok némi változást, de ők már jórészt külföldi nagycsapatokban játszanak, és hozzáedződtek ehhez a szenvedélyes küzdőszellemhez.
Egy olasz–magyar meccsen kinek drukkol?
Ez nehéz kérdés. Ültem két ilyen összecsapáson is már a kispadon, és senkinek nem kívánom! A Himnusz alatt, megmondom őszintén, elkapott az olasz hazafias érzelem, de aztán elindult a meccs, és egy pillanat alatt elkezdtem a fiúkért rajongani.
Milyen nyelven értik meg egymást?
Ez változó, de nagyon fontos nálunk a testbeszéd is. Érdekes számomra, hogy amikor idejöttem, a meccsek előtt olyan volt az öltöző, mint valami siralomház, mostanában pedig olykor szétveti a jókedv.
Hogyan él itt, Magyarországon?
Pompásan. Szép lakásom van Budapest központjában, az utcán érzékelem, hogy szeretnek az emberek… Érdekes, hogy a bemutatkozásomkor az Eb-n 3-0-ra kikaptunk a portugáloktól. Az hittem, hogy menten repülök, hogy a lábam sem éri a földet, mert nálunk sorra rugdosnának fenéken ilyenkor, itt meg megtapsoltak, ünnepeltek a végén. Később fogalmaztam meg, hogy a magyar nagyon hálás szurkolótábor: ha megérzi az akarást, az rögtön megragadja, és azonosul a csapattal.
Milyen tervei vannak?
Nem hiszem, hogy az élet tervezhető volna. Az enyém nem volt az, de megáldott a sors egy csodálatos családdal. Velük szeretnék minél több időt eltölteni, őket szeretném, amíg csak lehet, segíteni. Élveztem a beszélgetést, és bármikor állok rendelkezésére!
Én is, és ha szükség van a válogatottban egy gólerős csatárra, csak szóljon!
Fotó: MTI / Kovács Tamás
