Amióta világ a világ, vannak kibékíthetetlen ellentétek, amelyek viszálya kibékíthetetlennek tűnik: kutya és macska, macska és egér, tolvaj és pandúr – hangos kisgyerek és alsó szomszéd. Abban talán egyetértünk mindannyian, hogy kevés idegesítőbb dolog van annál, amikor a másik lakó zajong, főleg, ha mi éppen pihennénk vagy dolgoznánk. A gyereksírás és az apró lábak ütemes dobogása pedig egy idő után olyan érzés, mintha a pattanásig feszült idegeinken futkosna és nyuszimotorozna, nem csoda, ha egy idő után megelégeli az ember. (Erre, vagyis hogy miért találjuk idegesítőnek a gyereksírást, van tudományos magyarázat, amiről korábban már mi is írtunk.)

Pontosan ez történt egy amerikai lakossal, aki felett egy újszülött és egy hároméves gyereket nevelő család él, aki egy szép napon bekopogott hozzájuk, és megkérte az ajtót nyitó anyukát, hogy szóljon rá a lányára, hogy ne rohangáljon annyit, mert nem tud pihenni. A nő viszont felháborodott ezen, és a Momsnet nevű anyukás blogon megírta a történetet,

a kommentelők véleményét kérve, hogy tegyenek igazságot: ő vagy a szomszéd a hunyó.

Mint írta, egy kétszintes ház felső emeletén laknak, a panaszos szomszéd alattuk él, a lánya még csak három éves, nem érti meg, hogy bizonyos napszakokban csendesen kell viselkednie, mert zavarhat másokat, a kisbaba pedig gyakran sír, ezért kisbaba. Hozzátette, hogy négy éve itt élnek, és a többi szomszéd, illetve a korábban alattuk lakók soha nem panaszkodtak neki arra, hogy hangosak volnának. Szerinte ebből az következik, hogy az alsó szomszédja túlzásba esett, hiszen ha valaki társasházban él, akkor muszáj valamiféle zajra számítania, hiszen emberek veszik körül. Az anyuka azzal zárta sorait, hogy nem tudja, mégis mit tegyen, mivel nyilván nem tömheti be a gyerekek száját, hogy azok csendben maradjanak.

Minek ment oda szomszéd?

Valószínűleg arra nem számított, hogy rengetegen a szomszéd pártját kezdik el fogni, mivel szerintük a gyereksírás és futkosás tényleg nagyon zavaró tud lenni, főleg ha mondjuk vasárnap reggel történik, amikor a dolgozó ember pihenne. Sokan mondták azt is, hogy egy hároméves már elég nagy és értelmes ahhoz, hogy rá lehessen szólni, ha túlságosan is hangoskodna, hozzátéve, hogy természetes a kisbaba sírással nem igazán lehet mit kezdeni azon kívül, hogy az ember próbálja kitalálni, mi baja lehet. „Biztosra veszem, hogy ha a szomszéd hangosan hallgatna zenét, akkor te lennél az első, aki dörömbölne az ajtaján!” – írta egy felhasználó.

Azonban akadtak jócskán olyanok is, akik a család védelmére keltek. „Nem költözhet senki egy család alá úgy, hogy csendet vár. Ez csak normális családi zaj” – írta egyikük. Volt aki azon kezdett el gondolkozni, hogy a szomszédoknak biztosan valami bajuk van a gyerekekkel. „Nálunk a szomszédaink folyton szóltak, amiért a gyerekeink a kertben játszottak, és azt akarták, hogy menjenek be a házba. Most úgy látszik, ez sem megfelelő.

Akkor ezek szerint egész nap a tévé előtt kellene ülniük, és Peppa malacot bámulniuk, mert az nem jár zajjal… A gyerekek futkároznak, ez már csak ilyen.”

Volt olyan is, aki praktikus tanácsokat adott az anyukának, mint például hogy tegyenek szőnyeget a folyosóra, hogy az tompítsa a gyerek által keltett zajt.Végül nem kerültek közelebb az igazsághoz, ami valószínűleg – mint sok más esetben is – valahol középen található.

Jószomszédi (v)iszony

Pedig kifejezetten fontos a szomszédainkkal való kapcsolat, mint ahogy azt egy korábbi cikkünkben is megírtuk. „Kutatásokból tudjuk, hogy általában azokat az embereket kedveljük, akikkel rendszeresen találkozunk, akik ismerősek a számunkra. A találkozás, a kontaktus magában rejti annak a lehetőségét, hogy a későbbiekben közösen szervezzük az időnket, ez pedig evolúciós szempontból hatalmas értéket jelent. Az együttműködés segíti a túlélést – magyarázza Schell Gergely tanácsadó szakpszichológus a Nők Lapja Psziché 2019/5. lapszámában megjelent cikkben. – A gyakorlatban mégis azt látjuk, hogy a szomszédi kapcsolatok mereven távolságtartók vagy negatív érzésekkel terheltek. Miközben mindenki úgy érzi, hogy az én házam az én váram, szeretnénk a lehető legkevesebb kellemetlenséget magunknak, és elvárjuk az általunk normálisnak tartott viselkedést a szomszédainktól. Pedig ahány ház, annyi szokás.”

Dudics Emese pedig tavaly összeszedte, hogy mégis, milyen élményeink vannak a hozzánk legközelebb élőkkel kapcsolatban, azaz a szomszédainkkal kapcsolatban. Nem árulunk el nagy titkot: legtöbbször semmilyen, vagy egyenesen negatív.

Kiemelt kép: Getty Images