Lovas szekérrel szerettem volna a Szabolcs-Szatmár vármegyei kis faluba, Paszabra érkezni, de ahhoz legalább harminc évvel korábban kellett volna ezt a riportot felvennem. Akkor talán még hallhattam volna eredeti cigány szót, és láthattam volna, hogyan éltek a zenekar alapítói a régi időkben. Az egyik házból biztosan kihallatszott volna a szép citeraszó, és a gyerekek a cigánytelep porát rúgva, mezítláb táncoltak volna rá. Mert így indult a Parno Graszt zenekar… 

– Kisgyerekként a szüleink minden nagyobb családi ünnepségre magukkal vittek minket. Jókat tudtak mulatni, pedig hangszerük se igen volt, legfeljebb kanna meg kanál, esetleg egy citera. Valaki elkezdett énekelni, hogy „Khade sukar…” („Milyen szép” – a szerk.), és a többiek­ csatlakoztak hozzá – avat be a múltjukba Oláh Józsi, a zenekar vezetője, miközben a fia, Krisz­tián­ házának udvarán készíti nekünk a bográcsos lecsót. Virslit meg kolbászt aprít bele, és összekeveri a szalonnára pirított alappal. Csorog a nyálunk. – Míg itthon laktam, soha nem főztem, de amióta Budapesten élek, ezt is megtanultam – kacagja el magát. – Ott tartottam, hogy mi nem zenéltünk, hanem táncoltunk, énekeltünk, az alá vertük a ritmust kanállal meg kupán, nálunk így hívják a kannát. Valaki szájbőgőzött hozzá, és kész volt a dal. Mutasd meg, Breki, hogyan kell szájbőgőzni! Úgy brekeg a szentem, mint senki rajta kívül. 

Brekinek, alias Németh Istvánnak fülig szalad a szája, boldogan ad egy kis ízelítőt a tudományából. Hogyan csinálja?

– Ezt nem lehet megtanulni, érezni kell – magyarázza. – Egy ideig csak hallgattam az öregeket, és titokban próbálgattam, hátha nekem is megy, aztán idővel én is beszálltam. Anyám nyomban a kezembe nyomott egy kupát, hogy azzal üssem hozzá a ritmust. Így lettem szájbőgős, kannás… Nem úgy lett ám a zenekar, hogy egyszer csak megalakultunk! Öröktől fogva létezett, mióta csak oláh cigányok élnek Paszabon. Kezdetben énekeltünk meg táncoltunk, később aztán lettek hangszereink.

– Ez így volt – bólogat Józsi a bogrács fölött. – Egy szem gitár került elő valahonnan, máig emlékszem rá, hogyan próbálom felvonszolni magamhoz a szalmazsákra, az ágyba. Hatéves lehettem. Anyámék mulatni voltak a szomszédban, amikor hajnalban hazaértek, jól leteremtettek, hogy még mindig a gitárt nyaggatom. Magamtól jöttem rá a pengetés fortélyára, nálunk soha nem tanítottak zenére senkit, a kottát sem ismerjük. Én se taníttattam a gyerekeimet, van jó fülük, hallgassanak oda, igyekezzenek ellesni az öregektől. Ha iskolába járnak, elfelejtenek ösztönösen muzsikálni, és vele veszik a szabadság, az öröm. Amit mi játszunk, az örömzene. Vagy éppen bánat. Mikor mi. A hallgatók (drámai balladák – a szerk.), amikre bulik végén rovázva (panaszkodva) szoktunk rágyújtani, éppen úgy benne vannak a kultúránkban, mint a pörgős cigány zenék… Februárban a bátyám, Jancsi temetésén is zenéltünk. Pontosabban én nem, mert annyira szorongatta valami a torkomat, hogy azt ki kellett magamból ordítani. Ő volt a világ legjobb nagybőgőse! – sóhajt fel. – Visszatérve a gitárhoz, amikor azon az egy ócska hangszeren elszakadtak a húrok, apám motorjának a bovdenjét szereltem le és szálaztam szét, azt tettem fel rá. Kezdetnek megtette. 

Az első varázslat

Azt, hogy a gyerekeknek táncolni kell tanulniuk, Oláhné Erzsi néni, Józsi és Jancsi édesanyja szorgalmazta. Meggyőződése volt, hogy a cigány kultúrát ápolni kell. A szeme előtt egy legalább negyvenfős tánccsoport lebegett, amelyet a rokonság cigány gyerekeiből akart kinevelni. És Erzsi néni szívósnak bizonyult. Ha esett, ha fújt, felpattant a biciklijére, és innen a faluból letekert a cigánytelepre, ahol akkor még rajtuk kívül az egész família lakott, hogy összegyűjtse a pulyákat a kultúrházba gyakorolni. Időnként segített nekik egy tánctanár is, már amennyire Horváth Sanyi kanalas-táncos vissza tud emlékezni. Esténként meg az idősebbeket figyelték, hogyan ropják. Ő például a botos táncot a nagyapjától tanulta. 

– Anyám volt a „kisbíró” a faluban – veszi vissza tőle a szót Józsi, és lenyalja a fakanalat, jelezvén, hogy kész az ebéd. – Ki nem fogyott a szervezkedésből, és ha valamelyik gyereknek nem tetszett a módi, fogta a vesszőjét, és rásuhintott. Senki nem mert neki visszabeszélni. Nyolcévesen farsangkor engem Máté Péternek öltöztetett, rakott rám egy óriási napszemüveget, olyan voltam benne, mint egy szúnyog, és gitárral a kezemben el kellett fújnom két dalt a színpadon. Be voltam rezelve. Az osztálytársaim szemé­ben azonban ettől kezdve én voltam a zenész. Az első varázslat hatása máig velem maradt. Mert a zenélés drog, a Covid alatt szenvedtünk is rendesen, hogy nem tudunk fellépni. 

Kinyílt előttünk a világ

Józsi menye, Vali ebédhez terít az udvaron. A lakoma végére sör is kerül, mert a fiatalok elmotoroznak a boltba, a házigazda, Krisztián pedig egy üveg pálinkát tesz az asztal közepére: 

– Ma csak úgy mulatunk – szögezi le. – De lehetne az alkalom, hogy hamarosan elkészül ez az új ház. Eladtam a szülői fészket, apu úgyis Budapesten él, és felvettük a falusi csokot, abból újítottuk fel ezt. Semmi pénzért nem költöznénk el Paszabról! Itt a Tisza, van hol horgászni, itt érezzük magunkat biztonságban. – A többiek egyetértőn bólogatnak. – Ma már meg is tudunk élni a muzsikálásból. Szerencsések vagyunk, na. A falubeliek közül sokan nem mondhatják el ezt magukról. Most még az infláció is meghúzta őket, egyik-másik otthonban vagy esznek, vagy melegednek télen. Szomorú ez… No, jöjjenek koccintani!

Összenézünk a zenekar menedzserével, László Sándorral. Ő nem iszik, mert vezet, mentegetőzik, de azért leül mellénk. A zenészek nyilvánvalóan a fogadott családtagjuknak tekintik, szeretettel lapogatják a hátát. Ő látta meg huszonhárom évvel ezelőtt Erzsi néni tánccsoportjában a lehetőséget. Éppen a Fonó Budai Zeneházban léptek fel, és Sanyi mint a Fonó Records lemezkiadó igazgatója tanúja volt a produkciójuknak. 

– Hát amit a színpadon előadtak, az semmi nem volt! – rázza meg a fejét. – Hanem amikor utána kijöttek a büfébe, és muzsikálni kezdtek a maguk örömére, hát abba a karom is beleborsódzott. Beindultak, mint a gőzmozdony. Napokig nem hagyott nyugodni az élmény, annyira őszinte és átütő volt az a muzsika. Végül felhívtam a paszabi polgármestert, hol laknak Oláhék, szeretnék felvenni velük egy lemezt. Azonnal elszalajtott valakit Erzsi néniért, és megbeszéltük, hogy két hét múlva lemegyek…