Az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy Kern András és felesége megmutatta az otthonát, benne a személyes családi tárgyakkal. A színész legféltettebb titkaiba is beavatott bennünket, hogy mit jelent számára az otthon… Szegő András írása.

Hogy én budai, különösen pedig rózsadombi lakos legyek? Ugyan! Ilyenről szó sem lehet! Hogy én kimozduljak az Újlipótvárosból és környékéről?! Sokáig el sem tudtam képzelni, hogy velem ilyen történhet! Engem minden a Szent István körút, és a Szent István park közötti fura világhoz kötött. Ott laktunk szüleimmel ennek a kellős közepén, a valamikori, és azóta ismét Hollán Ernővé vált Fürst Sándor utcában, egy ötven négyzetméternyi lakásban. A lakberendezés iránti érdeklődésem és az ezzel járó buzgó konstruktivitásom már meglehetősen korán kibontakozott, és telerajzoltam, telefirkáltam mindenféle hülyeséggel a lakásunkat képező összes falat. Mint utólag kiderült, valami lelkiismeret-furdalás mégiscsak munkálódott bennem, mert amikor 10 éves koromban egy filmes munkáért megkaptam életem első fizetését, 3000 forintot, azt mondtam, hogy – ha már én tettem tönkre akkor – festessük ki belőle az egész lakást! Hú, nagy boldogságot sikerült szerezzek vele! Emlékszem, az akkoriban legmodernebbnek számító spricceléses technikával csinálták, valóságos csoda volt, amint a szürkésfehér falak még csillogtak is egy kicsit. Legalábbis számomra akkor úgy tűnt…”

SZERELMEK EMLÉKE A VÍGSZÍNHÁZ KÖRNYÉKÉN

„Ezen a környéken nőttem fel, ide kötődtek álmaim, szerelmeim, emlékeim, reményeim, nagy ifjonti kalandjaim. Minden ház, üzlet, sarok, utca, kapualj egy történetet jelentett, és jelent még tán ma is számomra. A házunk előtt találkoztam R. Katival, akibe rögtön halálosan szerelmes is lettem. Lépcsőházi pillantások, közért előtti biccentések, utcasarki elpirulások – ennyi volt e lángoló kapcsolat vadregényes története, ezzel együtt még most, több mint fél évszázad múltán is gyönyörűnek érzem. Velem egy házban lakott a nagy vígszínházi színész, Somogyvári Rudolf is, aki egy szer kinézett az ablakon, át egy kis utcán, amit mi csak Csicserinek neveztünk, és beleszeretett egy gyönyörű lányba, akit röviddel később feleségül vett, és vele élt nagy szerelemben a haláláig. A Sziget utcai iskola aztán új örök szerelmet hozott: V. Verába lettem ugyanolyan szenvedélyesen és reménytelenül szerelmes. Érte még arra is képes voltam, hogy kurblis korcsolyát szereljek a cipőmre, és kimenjek a Kresz Géza utcai grundra, amit télen mindig jégpályává locsoltak, és ott totyogtam a nyomában, hol a talpamon, hol az orromon. Sokkal több sikerem nem volt a focival sem. A Szent István parkban lévő medencébe jártunk ki suli után haverjaimmal, de a bitumennel többet találkoztam, mint magával a labdával. Esténként pedig kémleltük az eget, néztük a csillagokat, hogy hol is van a Göncölszekér, meg melyik is a Nagymedve. Megmondom őszintén, engem annyira nem is érdekelt ez az egész. Hogyan is érdekelt volna a kozmosz, a világegyetem, amikor a V. Vera tudomást sem vett rólam! Feljutni oda?! Ugyan! Jelentéktelen probléma, de miként lehetne elérni, viszontszeressen?! Ez igen, ezen érdemes volt eltöprengeni a parkban estéket.”

A cikk folytatását további mesés fotókkal együtt keressétek a Nők Lapja Enteriőr 2017-es őszi lapszámában!

Szöveg: Szegő András

Fotó: Pályi Zsófia