– Olyan korban voltam gyermek, amikor Magyarországon az ezotériának, a spiritualitásnak hírét se hallották. A szüleim szerint furcsa dolgaim voltak. Mindig azt meséltem, hogy én a csillagokból jövök, és az anyukám, apukám nem is az igazi szüleim. Én voltam az igazi „érthetetlen”, fura gyerek. Hetedik osztályba jártam, amikor majdnem kirúgtak azért, mert a fizikaórán közöltem: nem állíthatjuk, hogy a fénynél nem létezhet nagyobb sebesség. A húszas éveimben aztán olyan események történtek velem, amelyek hatására úgy éreztem, megnyílt számomra az univerzum. Az akkor szerzett tudásra abban az időben nem találtam magyarázatot. Mindez persze eleinte ijesztő volt, nem tudtam senkivel megbeszélni.

– Első könyved, Az Aranyasszony útja Peruban játszódik. Miért éppen ott?

– Erre nincs egymondatos válasz. Úgy kezdtem a könyvírásba, hogy összeomlott az életem. A cégem csődbe ment, a férjem pedig egyszerűen belefáradt abba, hogy velem mindig valami nem normális történik. Hol az energia áradt a kezemből, és gyógyítottam, hol eviláginak nem nevezhető élményekben volt részem. Így aztán elváltunk, és az addigi életem úgy omlott össze, mint a kártyavár. Csak olyasmibe foghattam, amibe nem kellett pénzt fektetni.

– Ez volt az írás?

– Igen, de ez nem valamiféle racionális ötlet volt. A nagy „jelet” az jelentette, amikor a könyvespolcomról leesett egy könyv, benne az elfeledett verseimmel, amelyek régi álmokat ébresztettek bennem. Éreztem, hogy itt az ideje befejezni az önsajnálatot, és belevágni abba, amit már egy ideje dédelgettem magamban: a regényírásba. Szerettem volna mindazt átadni, amit megtapasztaltam, a hihetetlen „másvilági” élményeimet, amelyeket húsz éven keresztül el kellett nyomnom elsősorban azért, mert a környezetem elutasította a misztikus dolgokat.

– Mi vonzott Peru felé?

– Amikor belekezdtem a regényembe, az egyik barátnőm letett elém egy könyvet, és azt mondta, döbbenetes dolgok vannak benne, például az ecuadori Tayos-barlangokról, és Móricz Jánosról, aki Ecuadorban, Peruban és az Amazonas vidékén ismeretlen ősi civilizációk föld alatti világára bukkant. Ez a terület, amelyről alig tudunk valamit, teljesen beszippantott, már nem volt menekvésem. A szereplők bőrébe bújva röppenhettem Dél-Amerika mesés helyszínére, és még álmomban se hittem, hogy Az Aranyasszony útja nemsokára az én utam is lesz!

– Azt mondtad, könyvírás közben ébredtél rá, hogy valamiféle felsőbb, égi vezetésben van részed.

– A főhőseim ecuadori és perui kalandjaihoz kapásból kiválasztottam három helyszínt a térképről. Aztán kiderült egy könyvritkaság révén, hogy ez a „háromszög” a Tayos-barlang úgymond őrző törzsének, a shuaroknak a szent helye… Kirázott a hideg, hisz megértettem, hogy az Akashának is nevezett éterikus mezőből tényleg képes az ember információkhoz jutni. Ez a sprirituális „bizonyíték” fordulópontot jelentett az életemben: végre fel tudtam vállalni, hogy vannak nem evilági képességeim, amelyeket azonban tudatosan kezelni kell.

– Mondanál konkrét példát?

…

Az interjú folytatását keressétek a 2017/5. Nők Lapja Ezotéria hasábjain!

Szöveg: Izing Klára

Fotó: Németh Gabriella