Így kellene az éjszakai bepisilésről beszélgetni a gyerekekkel

Kérdés: Kisfiú unokánk három és fél éves. Nagyon szeret itt lenni nálunk. Az utóbbi időben már szívesen itt is alszik. Sokat játszunk vele mind a ketten. Engem külön is megnyaggat, állandóan mászik rám, nagyon nagy a mozgásigénye. A kapcsolat felhőtlen, mind a kettőnket szeret. Az utolsó itt alvásakor bepisilt. (Ez néha otthon is előfordul vele éjszakánként.) Én reggel tréfásan megemlítettem neki a bepisilést, de jóformán még el se kezdtem, a feleségem máris villámló szemekkel leállított, aztán leszidott, hogy semmi érzékem sincs a gyerekneveléshez. Szerinte a bepisilésnek még a tréfás, viccelődő – humoros – emlegetése sem kedvező a gyereknek, problémát okozhat neki. Én ezzel nem értettem egyet, s megegyeztünk abban, hogy feltesszük ezt a kérdést, és a válasz alapján fogjuk eldönteni, hogy kinek van igaza.

Válasz: Három és fél éves kisfiú esetében az időnkénti éjszakai bepisilés még egészen természetes.

A gyerekek egy részénél csak az ötödik életévre alakul ki stabilan az éjszakai szobatisztaság.

Érzékeny gyerekek esetében a napi események, izgalmak, a helyváltozás eddig az életkorig fokozottan hozzájárulhatnak a szórványos, időnkénti éjszakai bepisiléshez.

Ezekben az esetekben nem beszélnék még az éjszakai ágybavizelés (enuresis nocturna) neurotikus tünetéről, amely terápiára szorul. Ez nagyobb gyakorisággal lép fel, általában bő vizeletürítéssel, amelyben a gyerek – sokszor látszólag mély álomban – „benne marad”. Vagyis nem riad fel, nem ijed meg, nem szalad ki a vécére, nem kér száraz pizsamát.

Ha jól olvasom levelét, mindkettejük felfogásában találok olyasmit, ami szerintem a gyerek érdeke szerint való. A nagymamának igaza van abban, hogy egyszerűen, természetes segítőkészséggel kell fogadnunk a három és fél éves kisgyerek bepisilését, ezt a kis balesetet, és nem kell sokat beszélnünk róla. Önnek igaza van abban, hogy szólhatunk egy-két szót – keveset, tárgyszerűen – a bepisilésről, például: „Szólj, ha pisilni kell…” vagy effélét, de talán inkább ezt is csak valamivel nagyobb gyereknél. Vagy például megkérdezhetjük: „Fáztál?”

De a nagymamának megint csak igaza van abban, hogy a tréfás megemlítés,

a viccelődés nagyon könnyen finom gúnyolódássá válhat, vagy legalábbis a gyerek így érzékelheti. És ez nem volna kedvező.

A tréfában a kisgyerek számára – ha vele tréfálkoznak ilyen esetben – nagyon könnyen megjelenik a megszégyenítés eleme. És ez kiválthatja az úgynevezett negatív megerősítést. Felkelti, az eseményhez rögzíti a gyerek figyelmét, és a szorongó vágy, hogy többet ilyen ne forduljon elő, és egy esetleg ezzel együtt járó késztetés, hogy „ne fogadjak szót”, félelemmel teli kíváncsiság a fantáziában, hogy mi történik, ha „csak azért is” – mindez ahhoz járulhat hozzá, hogy olyankor is megismétlődik az esemény, amikor enélkül nem következett volna be.

Egészében – mint olyan sokszor, a gyereknevelés kérdéseiben – most is „az asszonynak” (jelen esetben a nagymamának, máskor az anyának) van mélyebbre hatolóan igaza. Talán azért, mert a nők könnyebben tudják beleélni magukat a kisgyerek szóval ki nem fejezhető lelkiállapotába, érzelmeibe, közvetlenebbül tudják átélni mindazt – valamiféle hatodik vagy ki tudja hányadik érzékükkel –, ami a gyerekben lejátszódik.