Kérdés: Nagyon elkeserít, hogy szerintem a lányom nem úgy neveli hat hónapos kisfiát, ahogy kellene. Nem akarok beleszólni, mert nem szeretnék veszekedni, csak kétségbe vagyok esve. Néha már arra gondolok, én vagyok régimódi, hátha neki van igaza. De aztán, amikor a gyerek felsír és szinte reszket a fáradtságtól, vagy ellöki az ételt, mert 12 óra helyett csak fél 3-kor kap ebédet, akkor arra gondolok, hogy talán mégis nekem van igazam. Ha éjszaka sír, azonnal cumit kap. Ha kiköpi vagy kiesik a szájából, és újra felsír, a lányom átviszi a franciaágyukba, és velük alszik. Este 6 órakor már alszik, 10-kor még szopik, aztán reggel 6-ig nem kap semmit, akármennyire tátog, még egy kis teát sem kap, hogy rá ne szokjon, és végigaludja az éjszakát. Ez már egy jó ideje így van, de hiába, nem alussza végig, és látnivalóan éhes, de legalábbis szomjas. A másik gond a napirend. Három hónapos kora óta összevissza élnek, rendszeresen, esetleg naponta többször viszik autóval különböző helyekre, ahol az anyjának dolga van, például bevásárlóközpontba. Van olyan délelőtt, amikor egy órát sem alszik, mert indulni kell, s a kimozdításra felébred. Esetleg az autóban mélyen elalszik, de aztán újra felébred a kiszálláskor. Amikor a gyerek, a késői időpont miatt, elutasítja az ételt, és magát megfeszítve sír, a lányom hideg vízzel spricceli le az arcát (ezt tanácsolták egymásnak a kismamák a játszótéren), és lefekteti. A lányom mondja, hogy jót tesz a gyereknek, ha sokféle inger éri, így jobban fejlődik, ugyanakkor, ha a gyerek fenn van napközben, és utána sír, nem megy be hozzá, vagy nem viszi ki magával oda, ahol éppen van, mert azt mondja, hogy tudnia kell egyedül is lenni és játszani. Én látnám rosszul a helyzetet? Tényleg ezek azok az ingerek, amelyekre egy kisgyereknek szüksége van?

Válasz: Az ilyen kicsi gyerek még nagyon fontos és minden erejét igénybe vevő feladatokkal van elfoglalva: saját testének kiépítésével, a világ megfigyelésével, a külvilághoz való fokozatos alkalmazkodással, az őt ért benyomások elraktározásával és feldolgozásával, néhány hónappal később a kúszva-mászva elindulással, majd a felállással, az anyanyelv megtanulásával… Ahogy természetesnek tartjuk egy nagy testi vagy szellemi feladatra készülő embernél (sportolónál, művésznél), hogy szoros napirend szerint él, úgy kellene a kisgyermeknél is természetesnek tartanunk azt az elemi igényt, hogy tudhassa, mindig újra átélhesse: napjában és éjszakájában milyen kiismerhető ritmusban követik egymást a dolgok. A kisgyerek még sokáig ókonzervatív, ragaszkodik a megszokotthoz, és jól teszi, mert erőit így tudja legjobban felhasználni. „Anyukám nem így szokta. Nálunk nem ilyen pohár van!” – ilyen és hasonló észrevételek tömege jelzi a kisgyerek ragaszkodását a megszokott, a már többé-kevésbé kiismert környezethez.

Igen, igaz, hogy a kisgyerek az úgynevezett ingerszegény környezetben nem fejlődik kedvezően. De mi az az ingerszegény környezet? Például az, ahol a gyerekkel nem beszélnek, ahol a természetes ébrenlét óráiban nem foglalkoznak vele; amikor kicsit nagyobb, nem viszik magukkal a boltba, ahol nem talál papírt, ceruzát, hogy firkáljon, s erre példát se mutat senki, ahol nem gurítják oda neki a nagy, piros pöttyös labdát, hogy ő visszaguríthassa – és így tovább.

A kisgyerek számára a legfontosabb ingerek – minél kisebb, annál inkább – a másik embertől, a felnőttől, az anyától, az apától, a nagyszülőktől jönnek.

Akik szóba állnak vele az első percektől fogva, amikor látszólag még nem is érti a beszédet, akik karjukba veszik, netán dögönyözik, kedvesen dobálják, höcögtetik, csiklandozzák, mondókáznak, énekelnek, dúdolnak neki, szép, piros madarat kötnek a kiságya fölé, hogy legyen min bámészkodnia. A bevásárlóközpontok nyújtotta ingerekre a kisgyereknek nincs szüksége.

Mint mindig, most is nagyon fontos, hogy különbséget tegyünk a gyorsan változó és mást-mást igénylő életkorok között. Egyéves koráig sokkal több és zártabb nyugalmat igényel a gyerek, mint egy kicsit később. De legalább hároméves koráig fontos számára a szigorúan és pontosan betartott napirend. Nem jó, ha megkésve kap enni, és még akkor sem kellene késnünk, ha kényszerből valahol úton vagyunk vele, hiszen vihetünk magunkkal cumisüvegben innivalót.

Valószínűleg igaza van abban, hogy ha a hat hónapos kisfiú este tíz óra és reggel hat között felébred, sír és „tátog”, szomjas is lehet, és talán érdemes volna egy-két korty teával megitatnunk, ha már az éjszakai szoptatást abbahagytuk. Biztos, hogy nem cumival próbálnám a sírását elhallgattatni, hanem valamiféle megnyugtatással, vagy megvárnám, amíg megtalálja és bekapja az ujját.

Ha nagyon nyugtalanul sír fel a gyerek, kivehetjük az ágyából és ringathatjuk vigasztalásul, de ha ehelyett a saját ágyunkba vesszük, ezzel egy később nehezen megváltoztatható szokássort indítunk el.

Valójában helyes az, hogyha az anya – amikor a kicsi erre már érett – hátára vagy hasára kötözve a gyerekét, vagy kiskocsiban tolva, kissé szabadabban mozog. De ezekben a dolgokban is mindig az egyensúlyozáson, a jó kompromisszum megkötésén múlik, hogy használnak-e mindkettőjüknek, anyának és gyerekének (mert ha az anya nyugodtabb és jobb kedvű, az a gyereknek is jót tesz), vagy az „ingergazdagság” jelszavával az anya, mit sem törődve a gyerek megérezhető igényeivel, „teljesen felszabadítja” magát. (Ez a teljes felszabadítás csak látszólagos, mert a gyerek kétségbeesése, kialakuló makacssága, hisztizése az anya helyzetét is nehezíti.)

Igen, mindenképpen megelőzendő volna, hogy a gyerek a napirend felborulása miatt kerüljön rossz, feszült állapotba. Mint tudjuk, túl fáradt kisgyerek nem elbóbiskol, hanem túlhúzott lesz, és hosszú ideig „nem tud” elaludni, mígnem aztán izzadtan és ájulásszerűen álomba szédül.

Ami a hideg vizet illeti, el tudom képzelni, hogy megmossuk a gyerek arcát, kezét olyan esetben is, ha valamiért nagyon belelovalta magát egy dühöngésbe, de semmi esetre sem ebben az életkorban tenném ezt, hanem esetleg a második-harmadik életévben, amikor látom, hogy a gyerek már-már ellilul a dühöngő, fuldokló sírástól.

Nem bosszúból tenném, hanem figyelem-elterelésből, kedvesen, hogy segítsek rajta.

Nem „spriccelném”. Elhiszem, hogy a kisgyereket meglepi az arcába csapódó hideg fröccs, az ő figyelme is elterelődik, elhallgat – ezeket az ijesztéseket mégis rossz, traumatizáló (kiszámíthatatlan sérülést okozó) módszernek tartom.

És végül, egyedül majd az fog tudni játszani – úgy három-négy éves kora körül –, akivel megelőzően a szülei, nagyobb testvérei már játszottak. (Persze a kezével, lábával már a csecsemő is tud „játszani”, de ehhez a nyugodt szemlélődéshez is az a testi-lelki biztonság kell, melyet csak a minden hívásra megjelenő anya tud megadni.)

Nők Lapja 1999/26. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images