Az 1890-es években megugrott a kereslet az úgynevezett „biztonsági” kerékpárok iránt: a bicikli végre valahára két azonos méretű kerékkel rendelkezett, és ahogyan az elnevezés is sugallja, könnyebben és biztonságosabban működött magas kerekű elődjénél, a csonttörő hírében álló velocipédnél (ami így nézett ki).
Az új konstrukció tömeggyártása pedig új szintre emelte a bringaművészetet: közösségteremtő sporteszközzé, környezetbarát közlekedési lehetőséggé és a személyes szabadság mechanikus kifejezőjévé vált. No és persze a feminizmus 19. századi szimbólumává, mert szabadsághoz és önállósághoz segítette a nőket, megkapták tőle a függetlenség érzését. És valóban, sok nőnek egyedül a kerékpár jelentett lehetőséget, hogy kitörjenek otthonról, és szabadon közlekedjenek.
„A nők számára ez egy olyan paripa volt, amelyen egy új világba lovagolhattak” – írta 1896-ban a Munsey’s Magazine.
„Bicikliarc”, vérhas és egyéb borzalmak
A kerékpárőrület a női divatra is hatással volt: az új ruhadarabok és alsóneműk felszabadulást jelentettek az akkori hagyományos öltözködés korlátai alól, a biciklizést könnyítő hasított szoknyák és kényelmes bugyik pedig a szabad levegőn történő sportolást is elérhetőbbé tették. Az újrafogalmazott nőiességnek azonban bőven akadtak ellenzői is – akik egészen abszurd módon tiltakoztak. Néhány 19. századi orvos szerint ugyanis a biciklizés – különösen nők esetében – csúfos, maradandó egészségügyi elváltozást okoz.
„Az erős koncentráció, a túlzott megerőltetés, a függőleges ülőhelyzet és az egyensúly megtartására irányuló öntudatlan erőfeszítés fáradt, kimerült, általában kipirult, de néha sápadt arcot, illetve kidülledt szemeket, úgynevezett bicikli-arcot eredményez”
– figyelmeztette női olvasóit 1895-ben a Literary Digest. A nőket magyarán azzal ijesztgették, hogy csúnyák lesznek a biciklizéstől. Bár az orvostársadalom kitartott a „kerékpáros arc” veszélyei mellett, időtartamát illetően azonban nem sikerült dűlőre jutniuk: egyesek vallották, hogy az elváltozás tartós, míg mások szerint idővel elmúlik, ha a nők elég időt töltenek távol a biciklitől. De az arcot érő abszurd „borzalmakon” túlmenően szűnni nem akaró fejfájásról, vakbélgyulladásról, vérhasról, idegrohamokról és depresszióról is beszámoltak az akkori szaklapok – magyarán mindent megtettek azért, hogy elrettentsék a bringázni kívánó női társadalmat.
A képen látható biciklis nő (1897) nem úgy néz ki, mint aki beteg lenne (Fotó: Hulton Archive/Getty Images)
Magát a bicikliarc kifejezést feltehetően A. Shadwell brit orvos fogalmazta meg elsőként, aki 1897-es cikkében hosszan ecsetelte a bringázás veszélyeit, és olyan divathóbortként jellemezte, ami leginkább a fizikai megerőltetésre alkalmatlanok – vagyis a nők – körében vált népszerűvé. Egy amerikai orvosi szaklap pedig különösen azért tartotta veszélyes eszköznek a kerékpárt, mert „a nyereg maszturbálni tanítja a lányokat és asszonyokat”.
Szabályok csak női bicikliseknek
Egyre több lázadó asszony volt, aki mégis nyeregre pattant, így aztán nem volt más választása a patriarchátus „gépezetének”, mint lépten-nyomon figyelmeztetni őket. A New York World 1895-ben kiadott női biciklisekre vonatkozó szabályai között például az alábbiak szerepeltek: „Dombon felfelé soha ne utasítsd vissza a segítséget!”, „Ne dicsekedj az általad megtett távokkal!”, „Ne használj kerékpáros szlenget; ezt hagyd meg inkább a fiúknak!” vagy „Ne utánozd a bátyád viselkedését, ha túlságosan bedől a kanyarban!”
Miss K. Seymour kerékpárjával, 1898. (Fotó: Rischgitz/Hulton Archívum/Getty Images)
De szerencsére voltak olyanok is, akik nem értettek egyet az elképzeléssel, az 1890-es évek vége felé az orvosok egy része pedig nyilvánosan is megkérdőjelezte a bicikliarc létezését. Ha a férfiak például autót vezetnek, esetleg bicikliznek, pontosan ugyanúgy koncentrálnak, ahogyan a nők kerékpározás közben. Hogy lehet, hogy mégsem szenvednek maradandó arckárosodást? – tették fel akkor a mindent eldöntő kérdést. Az mondjuk ironikus, hogy a bicikliarc mítoszát épp az áltudományos frenológia szakembereinek sikerült lerombolnia. (A frenológia egy olyan áltudomány volt, amelynek képviselői szerint erkölcsi adottságainkról a koponyánk alakja árulkodik.) A frenológusok a jelenséget vizsgálva arra jutottak, hogy nem áll elegendő bizonyíték a diagnózis felállítására.
A függetlenség szimbóluma
A Phrenological Journal 1897-ben Sarah Hackett Stevenson chicagói orvosnőt idézte, aki végérvényesen pontot tett a kérdés végére: „Az emberi test egyetlen részét sem károsítja. Sőt, a biciklizés fokozza az általános egészségi állapotot, a fájdalmasan szorongó arckifejezés pedig csak a kezdőknél látható, és az amatőrök bizonytalanságának köszönhető. Amint a kerékpáros gyakorlottá válik, fel tudja mérni az erejét, és képes lesz uralni az egyensúlyát. Az elmúlt öt évben magam is lelkiismeretesen űztem, és csak ajánlani tudom mindenkinek.” Susan B. Anthony polgárjogi aktivista pedig így fogalmazott 1986-ban: „Hadd mondjam el, mit gondolok a kerékpározásról.
Szerintem többet tett a nők emancipációjáért, mint bármi más a világon. Örülök, valahányszor látok egy nőt kerekezni, hiszen tudom, hogy a szabadság, az önállóság és a függetlenség érzését jelenti számára.
Abban a pillanatban, hogy helyet foglal, tudja, hogy nem eshet baja, amíg biciklin ül…”
Félelemkeltés tehát ide vagy-oda, a szabadon közlekedő női nemnek esze ágában sem volt lepattanni a bringáról, és mindvégig határozottan rácáfoltak arra, hogy elcsúnyultak volna. Mi pedig szerencsére azóta is nyugodt szívvel tekerünk. Fájdalmas arckifejezéstől, kidülledő szemektől és összeszorított állkapocstól pedig elég akkor tartani, ha elfelejtünk bukósisakot húzni.
Kiemelt kép: National Motor Museum/Heritage Images via Getty Images
