Emlékeznek biztosan Mikszáth egyik (nekem) legkedvesebb regényére, a derék tótocskák között játszódó Szent Péter esernyőjére. Nos, a fenti címnek valójában semmi köze a glogovai ereklyéhez. Azaz dehogynem. Hisz az is piros volt, mint az enyém. S az is elveszett, mint az enyém. S az is meglett, mint…
De kezdjük az elején. Mert ugyan ez a tegnapi legendárium a nyomába se ér a Mikszáthénak, de hogy itt is a Szent Péter keze lehetett a dologban, az több mint bizonyos.
Történt, hogy a könyvheti vasárnapon a Vörösmarty térre indultam. Ha nem is lógott az eső lába, ijesztésül magamhoz vettem a piros, dedikált esernyőmet. Valamikori kollégáim ajándéka, jó alkoholos filccel ők írták tele a vásznát a nevükkel. Becses ereklye, őrzöm vagy húsz éve.
Felszálltam a HÉV-re, nem abba a kocsiba, amibe akartam. Leültem. Nem oda, ahová akartam… (Szent Péter…) Az ernyőt ráakasztottam a mögöttem lévő fogódzkodóra, és körbenéztem. Velem szemben az ülésen könyvek egymáson. Kérdem az urat mellette, az övé-e. Nem az övé. Megnézem a könyveket, egyet kiveszek. (Karma-zsin Ferenc: Kovács János és a többiek – Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2004.) Elkezdem olvasni. Elragad a történet annyira, hogy majdnem túlmegyek a megállón, az utolsó pillanatban szállok le. A könyv nálam marad. Ismerik az érzést, alig várom, hogy folytathassam. És ekkor eszembe villan: hú, az esernyő! Belefacsarodik a szívem, de valahogy… hát, hogy is mondjam… úgy érzem, itt nincs vége a történetnek… (Szent Péter…)
A könyvheti sátor előtt kedves emberek. Több mint kedvesek… értők, érzők… kényeztetők. Nevetünk, sírunk, kicsit mesélnek, segítenek, fogják a billegő asztalt, ami, ha írni kezdesz, mozog. Ez a könyvheti állandóság. A mozgó műanyag asztal. Meg az eső. Kábé tíz percig most is esik, aztán tűz a nap megint. Majd három órán át nem fogy a sor. És amikor vége (Szent Péter…), telefonál az unokám – három napja édesapa –, ha netán a városban vagyok, és oda tudok ugrani (ugrani… ühüm…), most megnézhetném a kisfiukat! Ragozom: az unokám kisfia, a lányom unokája… az én dédunokám… Némi baráti segítséggel „odaugrom”.
