Kell ezen a földrészen egy kevés spanyol nyelvtudás, és nem árt egy jó túravezető, aki ismeri a helyi viszonyokat. Különben „gringó” maradsz (vagyis fehér, vagyis amerikai), és nem fognak nagyon szeretni – túl közel van még az 1990-es népirtás, amelyben az Egyesült Államok nem volt éppen ártatlan. Kis társaságunk hagyatkozhatott bátran „Patrónra”, vagyis Nagy Endrére, aki húsz éve járja Latin-Amerikát. Összeköt vele néhányunkat egy hónap karantén is, amit 2020-ban töltöttünk együtt Peruban.
Guatemala autentikusabb, titokzatosabb, mint akár Peru, akár Ecuador, nem is beszélve Mexikóról, ezáltal sokkal inkább felkínálja az időutazás élményét. Megtapasztaltuk ezt már az első napon Antiguában, a hajdani fővárosban, ahol az asszonyok többsége népviseletben jár. Szinte minden sarkon romba dőlt középkori katedrális őrzi az 1773-as pusztító földrengés emlékét. Mivel nem volt pénz ezeket a fenséges építményeket rekonstruálni, úgy hagyták. Magát a várost csak pár évtizede kezdték fejleszteni. Hogy a tűz a föld alatt sosem huny ki, arra lépten-nyomon emlékeztet a város fölött pöfékelő tűzhányó, a Fuego, amely épp érkezésünk előtt pár héttel tört ki. A szomszédos (alvó) vulkánt, a Pacayát megmászva rá akartunk nézni az égő lávafolyamra, de addigra a Fuego tűzokádó sárkányból pipázó nagypapává szelídült. Hotelünk teraszáról még látszott, amint kétpercenként vastag füstfelhőt pöfög ki magából, de odafönn a gomolygó párán át a körvonalait sem tudtuk kivenni.
Pacayának hívják az azonos nevű fa virágos szárából készülő keserű ételt is – palacsintatésztába merítve kisütik, és paradicsomos mártással tálalják. Reggelente a piacra jártunk ki pacayázni, levesezni, különleges gyümölcsökkel ismerkedni.
Antiguából egy „csirkebusszal” Közép-Amerika legszebb tavához indultunk. A hatvanas éveket idéző felújított és csiricsáréra pingált amerikai veterán buszokkal boszorkányos ügyességgel rodeóznak vezetőik a dimbes-dombos vidéken, a kamionokat előzgetve, és az átszállást is villámgyorsan intézik. Felpattantak a tetőre, és egyik buszról áthajigálták zsákjainkat a másikra.
Maximón átka utolér minket
Az Atitlán-tó is vulkáni működés eredményeként jött létre, de háromezer méter feletti vulkánjai rég elcsendesedtek. A tó vize hideg, csak a legelszántabbak fürdenek benne, a látványa viszont pazar, különösen az Indián Orr nevű csúcsról, ahová hajnalban érdemes feltúrázni, és megvárni, ahogy a nap lassan bevilágítja a hegyeket és a tó tükrét.
San Pedróból, ahol laktunk, a helyi igen befolyásos istenség, a kéz és láb nélküli Maximón kedvéért hajóztunk át Santiago Atitlán faluba. Minden évben más helyi családot ér a nagy tisztesség, hogy őt éjjel-nappal rummal itassa és dohánnyal ellássa, mert ha ez elmarad, Maximón megmérgesedik. Mi ugyan vittünk neki mindenből, de a ceremónia közben elveszítettük a komolyságunkat, így az iszákos isten vert minket rendesen: előbb bélfertőzés söpört végig a társaságon, majd egyik útitársam egy barlangi túrán kificamította a térdét, nekem pedig a hánykolódó tenger tolta össze a csigolyáimat.
Maximón kultusza is mutatja, hogy a Guatemalát elfoglaló spanyolok annak idején nem tudták letörni és felülírni az őslakosok kultúráját. A maja hitvilág ma is elevenen él. Itt betegséggel, párkapcsolati problémákkal leginkább sámánhoz fordulnak az indiánok. Mi is találkoztunk velük munka közben, temetőkben, ősi romok közelében, dombtetőkön, áldozati helyekként használt szentélyekben. Többször döbbenten láttuk a koromfeketére füstölt freskókon, hogy a keresztény templomok is színhelyei ősi tűzáldozatokat bemutató szertartásoknak.
A maja piramisok földjén
Nemcsak a népviseletek változatossága lenyűgöző, hanem a tájaké is: a vulkánok földje után az erdőktől elorozott meredek domboldalak közt kanyargott az út, ahol ezernyi kisbirtokon kávét, banánt, kukoricát termelnek a gazdák.
Az egyik legszebb szállásunk környéke két különleges élményt is tartogatott: Lanquín városkában, a Cahabón folyó völgyében egy folyóparti helyen laktunk. Sötétedéskor elsétáltunk egy közeli barlanghoz, ahonnan naplemente után millió denevér cikázott ki a fejünk felett szúnyogvadászatra. Másnap furgonra pattanva elzötyögtünk a tíz kilométerre fekvő Semuc Champey természetvédelmi terület vízeséséhez, ahol egy szurdokon átzubogó sebes folyót többszintes medencerendszer lassít le, és szelídít fürödhetővé. A meredek parton lépcsősor vezet a kiépített magaslatra, ahonnan ráláthattunk a kanyonra.
Kiérve a hegyek közül Petén tartományban kalandoztunk, itt maradt fenn a legtöbb romváros. Annak idején a túlnépesedés vethetett véget a maja birodalom klasszikus korszakának. A népességrobbanás ma is komoly problémákat jelentene, ha ki nem irtották volna az őserdőket, hogy helyükre banánültetvényeket telepítsenek. Ez itt egy ismert banántermelő és -kereskedő vállalat, egy igazi banánnagyhatalom birodalma. Később, a keleti partokon, az ország legnagyobb kereskedelmi kikötőjében, Puerto Barriosban találkoztunk is hatalmas konténerhajóival.
A romvárosok képei utólag kissé összefolynak, de mindnek megvolt a különlegessége. Ceibalban a központi piramis mellett egy csillagvizsgáló maradványait is megtekintettük. Aguatecát a Petexbatún-lagúnán keresztül hosszú csónakúton közelítettük meg. A parton asszonyok mosták a szennyest, a part menti fákon kócsagok és gémek gubbasztottak, remek fotótémát kínálva másik útitársamnak, akit azonban inkább az iszapos part színeibe beolvadó kajmánok ajzottak fel. Bár a kajmán igen veszélyes állat, félős is. Később, Tikal bejáratánál egy kis mocsaras tó partjáról volt alkalmunk megfigyelni, hogy órákig képes mozdulatlanná dermedve farönknek álcázni magát, hogy aztán lecsapjon az óvatlan madarakra. Szerencsére a cenoték környékét nem kedveli, így Aguateca közelében kajmánveszély nélkül fürödhettünk a kristálytiszta, karsztbeszakadással képződött medencékben.
