Úgy nőttem fel, hogy a konyhaablakunkból látszódtak a hegyek, a dombok, és szinte minden hétvégén a Gyergyó környéki erdőket róttuk. Apukám már óvodás koromban megtanított, mit kell csinálnom, ha viperát látok, ha medvét, ahogy arra is, hogy semmit nem hagyok a hegyen, ami nem odavaló. Akkoriban is láttunk imitt-amott szemetet, de keveset. Nem volt nagyon mit eldobálni ugyanis néhány konzervdobozon vagy befőttesüvegen kívül – bár ez utóbbi is érték volt, nem hagyogatta csak úgy szét az ember.

Nem volt csokis papír, műanyagflakon, papírzsepkendő meg pláne nem. Manapság sokkal, de sokkal szemetesebbek a Kárpátok erdejei, túl hamar szabadult rá a kapitalizmus arra a vidékre (is). Sokan azok közül, akik az ottani erdőket járják, nem kedvtelésből teszik azt, nem rekreációs céllal – hanem mert onnan szerzik a kenyérre, miegymásra valót. Gombát gyűjtenek, áfonyát, málnát, amit eladnak. Olyan emberek ezek, akik egyik napról a másikra élnek, vakolatlan házakban, rosszul szelelő kályhák mellett, és meg sem fordul a fejükben, hogy a műanyagvödröt, ami eltörött, ne hagyják a málnabokor tövében.

Hogy ne csak elvegyenek a természettől, de tiszteljék is azt. Kisebb gondjuk is nagyobb annál. Talán soha senki nem mondta el nekik, hogy a műanyag nem bomlik el emberi ésszel felfogható időn belül, és ez rossz. Ez lehet, hogy nem mentség, de azért mégiscsak valamiféle magyarázat.

Na de amire nincs magyarázat…

…hogy aki kedvtelésből megy az erdőbe, mert sétálni akar, mert hallotta, olvasta valamiféle self-help könyvben, hogy az egészséges, vagy fel akar menni egy újonnan épült kilátóhoz, mert hallotta, hogy onnan csodálatos a látvány, és jó a szelfi, hogy az, aki megteszi mondjuk a Gödrösi strandról azt az uszkve másfél kilométeres túrát felfelé a Ciprián-forrásig, na az miért ejti el (upszi…) félúton a strandbüfében vásárolt csipsz kiürült zacskóját?

Fotó: Getty Images

Vagy ha már volt olyan felelőtlen és meggondolatlan, hogy megvette valamelyik üdítős multi agyoncukrozott vagy -aszpartámozott (mindegy, ez is, az is öl) „frissítő” termékét, attól való félelmében, hogy mászás közben kiszárad és szomjhalált hal – igen, tudom, néha elgyengül az ember –, akkor miért érzi úgy, hogy az üdítős dobozt vagy műanyagflakont az erdőnek kell ajándékoznia? Tán arra gondol, hátha összedobnak belőle a mókusok valami príma kis DIY-t?

Vagy arra számít, hogy reggel hatkor és este hatkor jönnek majd az erdei ösvénysöprő vállalat közmunkásai, és betakarítják a szemetet?

Vagy akire rájön a kisdolog, mert 10 perce, amikor indultak, még nem kellett, és 10 percet, amíg visszaérnek, már nem tudja tartogatni (vannak ilyenek, az én nyolcévesem például), az miért hagyja maga után a bazalttufa mélyedésében a papírzsebkendőt? Hát nem lehetne összegöngyölni és elrakni, elszállítani valahogy az első szemetesig? Pfúj, hogy az undorító?! És az erdőnek nem az? És az utánuk arra tévedőnek nem az? Ezek a kérdéseim. Vagyis hát ez voltaképpen egy kérdés, ugye.

És a tanácsom: aki a természetbe betévedve (és minálunk azért nincsenek kietlen, soha véget nem érő rengetegek), arra a fél-, egy, urambocsá, két-három órára nem tudja magával vinni a kiürült kólásüveget vagy a duplacsokis-triplamandulás csomagolópapírját, az inkább ne menjen oda. Maradjon inkább nyugiban a parkolóban, a büfésoron, a kuka mellett.

(A szöveg rövidebb verziója a Nők Lapja 2023. 26-os lapszámában olvasható.)

Kiemelt kép: Canva / Nők Lapja