Kérdés: Itt a nyár, jönnek az unokák, és ez nagy öröm nekünk, nagyszülőknek, de úgy látom, most már évről évre, hogy nekik is. Jól érzik itt magukat, szívesen jönnek év közben, hétvégeken is kiugranak hozzánk, amikor csak tehetik. A nagyobbik, a fiú, tizenegy éves lesz, a kisebbik, a kislány kilenc. Szeretik a nagy kertet, jól tudnak, vagyis jól tudnának játszani a szomszéd gyerekekkel, szívesen barangoltak, tettek felfedező utakat éveken át velük a környéken, és én most mégis szorongva gondolok a nagyon várt nyári hetekre. Miért? Mert már tavaly – a kislány az elsőt végezte, a fiú a harmadikat – fárasztó, lidérces nyarat töltöttünk együtt. Minden délelőtt, sőt még délutánonként is tanulni kellett. A sok tesztlap kitöltése, amit nyárra feladtak, az olvasónapló készítése, a rengeteg matekfeladat és még a jó Isten tudja, mi minden. Jó tanulók. De ennyi feladat még az ő számukra is borzasztó időigényes. Játékra, kikapcsolódásra alig marad idő. Nagyon sajnáltam őket! Minden este azzal feküdtek: »Mami! Mami! Holnap ne kelljen ilyen sokat dolgoznunk!« Amire az én válaszom mindig csak az lehetett: »Muszáj, kicsikéim!« és jött a szöveg, hogy ezért meg azért, miközben a szívem facsarodott belé. A szülők egész héten keményen dolgoznak, vasárnaponként aztán ők is itt vannak, és az együtt játszás, a beszélgetés helyett számonkérés, kijavíttatás, újraírás meg még mit tudom én mi a program. Ők is helytelenítik, de a gyerek előtt nem merik kimondani, mert – mintha törvény lenne – a tanító néni szava szent. Nem akarom, mert nincs jogom bírálni a nevelők munkáját, bizonyára ők jobban tudják mi a helyes, én csak azt érzem, hogy ez így nem jó! Vagy tévednék? Én azt hiszem, hogy a gyerek ebben a rohanó világban is gyerek, és akkor fog tudni helytállni, megfelelni az élet elvárásainak, szembenézni a kihívásokkal, ha kap időt arra, hogy feltöltődjék, pihenjen és játsszon. Vajon miért ilyen rengeteg manapság az ideges, kimerült gyermek?
Válasz: Nem, nem téved. Ez így nem jó. Azt hiszem, tapasztalt vagyok a magyar iskolák hétköznapjaiban és a lehetséges nyári feladatokban; olvasónaplókról – sokszor kínnal, jó esetben az utolsó pillanatban készült olvasónaplókról – már magam is hallottam, mégis megdöbbentett, amit ír.
Valószínűleg renitens szülő vagyok, de én semmiképpen nem engedném, hogy gyerekeim a nyári délelőttöket és délutánokat, a vakáció idejét feladatok megoldásával, tesztlapok kitöltésével töltsék. A szakmám is arra tanít, hogy
a tesztlapok, feladatlapok kitöltése a gyerek valódi fejlődése, képességeinek kibontakozása, személyiségének megerősödése szempontjából felesleges, értelmetlen, sőt káros dolog.
Ma már több évtizedes kül- és belföldi tapasztalat tanít arra, hogy a mégoly kitűnően és rutinosan kitöltött tesztlapok mögött sem áll valódi tájékozottság és tudás a világ és az ember dolgairól, az összefüggések rendszeréről. Kitöltheti valaki eminensen a jó tesztlapokat úgy, hogy közben elemi módon tájékozatlan az adott területen.
Azt se engedném, hogy a nyári napokat matekfeladatok megoldásával töltsék gyerekeim. Az olvasónapló készítésénél sokkal fontosabbnak tartanám, hogy a nagy hőségben, délutáni órákban, árnyékban heverészve mindenfélét olvassanak, amire éppen kedvük szottyan, akár „ponyvákat” is. Ha a gyerekem ilyen helyzetbe kerülne és ő maga nekiállna a feladatoknak – mert szorong, hogy mi lesz majd az őszi számonkérésnél –, akkor, persze, segítenék neki és rajta, ha kéri, de én semmiképpen nem kérdezném ki, nem íratnám újra a csúnyább oldalakat és semmiképpen nem titkolnám el, hogy én bizony helytelenítem ezeket a nyári feladatokat.
Persze azt is tudom, hogy milyen jó és fontos dolog az, hogy „a tanító néni szava szent”. Az iskolába lépő gyerek életkori sajátossága, szükséglete, hogy – szeretetből – teljes bizalmával tudjon megajándékozni most már egy családon kívüli felnőttet is, aki őt az iskolázás kezdő éveiben nem elsősorban a tananyagban és a tananyaggal, hanem a világban személyiségével orientálja, tájékoztatja s ezáltal fejleszti. De ha a tanító nem tud igazán viszonyulni (ez Karácsony Sándor szava a nevelő és a növendék közötti kapcsolatra a nevelő részéről) a gyerek életkorához, életkori sajátosságaihoz, személyiségéhez, akkor előbb-utóbb elveszíti, eljátssza ezt a bizalmat, ezt a szeretetből fakadó tekintélyt, amivel a gyerek megajándékozta őt.
Ma már vizsgálatokból is tudjuk, hogy abban is igaza van, hogy a gyerek akkor fog tudni helytállni, megfelelni az élet elvárásainak, szembenézni a kihívásokkal ebben a mi rohanó világunkban is, ha a különböző életkori szakaszokban életkori szükségleteinek és igényeinek megfelelően élhetett, lehetett sokat játszó és mesét hallgató kisgyerek, lehetett tapasztalatokat gyűjtő kisiskolás vagy örökké vitatkozó és fiziológiás (élettani eredetű) lustaságban szenvedő kamasz. Pihenhetett, amikor ennek volt itt az ideje. És bízhatott az őt a külvilág helytelen követelményeivel szemben mindenkor megvédelmező családjában, amelyik számára érzelmi biztonságot adott.
Az a gyerek tölti jól a nyarat, aki arra használja fel, amire való: vakációzásra.
Arra, hogy hetekre, hónapokra megfeledkezhessen az iskoláról, mintha nem is lett volna, így többet fog fejlődni – még az iskola által elvárt értelemben is –, mintha egész nyarát tanulással tölti.
Erre tanít ma minden gazdasági érdekű teljesítménymérés is, ha nem hinnénk eléggé a nekünk ugyanezt megsúgó szívünknek és józan eszünknek.
Nők Lapja 1998/27. (Forrás: Nők Lapja archívum)
Kiemelt kép: Getty Images
