A képre kattintva galéria nyílik!
Silenzio! Visszhangzik a fejemben ez az olasz templomokban, múzeumokban gyakran elhangzó kifejezés. Egy felszólítás, melynek nyomán (például a Sixtus-kápolnában) nem mindig történik változás. Nyüzsgő tömegeket csendre inteni? Nehéz. És ez az önkéntes programomra is igaz. Legnagyobb kihívásaim egyike egyedül tölthető, pihenésre és (főleg fizikai) töltekezésre alkalmas perceket találni: személyes teret és én-időt.
Jelen pillanat kivételes. Reggel van, a többiek még alszanak. Egy olasz középiskolás csoportnak fogunk ma csapatépítő programot tartani, de szerencsére kilenc előtt nem érkezik meg az osztály. A stábbal viszont tegnap este előkészítettük a terepet, és itt töltöttük az éjszakát. A helyszín egy száznál kisebb lélekszámú falu Umbria-Lazio peremvidékén. Kacskaringós utak vezetnek ide, szó szerint hegyeken-völgyeken át. Talán ezért is érzem, hogy az öreg házba hazaérek: nincs forgalom, nincsenek huzat által bevágott ajtók, nem hallom a zuhanyzó lakótársakat, se a lehúzott WC tartály bugyogását.
Csak a macskák kergetőznek, hízelkednek kéjesen. Ahogy a farmon, úgy itt is él egy cica klán. Rejtély, melyikük vadássza össze a család fenntartásához (és gyarapodásához) szükséges egereket. De tény, hogy ilyen csillogó bundájú, kövér macskákat régen láttam. A tegnap este másik felfedezése: találkoztam egy tarajos süllel. Az autóúton kocogott, magasba tartva tekintélyes farkát, mint valami gőgös páva. Szóval, momentán vagyok én, a kávém és a természet. Na meg a laptopom. Végre!
Mert egy átlag nap Viterbóban hangos és kaotikus. Munkába menet, ébredezés gyanánt gyakran zenét hallgatok. De az iskolába tartó diákok közé préselődve, a buszon azért fülelek. Így kapom el például a következő napra tervezett sztrájkról szóló híreket. Aztán a munkatársakkal, önkéntesekkel beszélgetek. Kivel angolul, kivel olaszul. Ha közben üzenetekre válaszolok, cikket írok, a magyar nyelv is képbe kerül. Nyilván belekeveredek. És sokszor előfordul, hogy hibásan kommunikálok. Következő fázis: amikor kimerülök, eljön az a pont, hogy úgy érzem, egyik nyelven sem beszélek. Képtelen vagyok a fejemben kavargó zűrzavart kifejezni. Ezért inkább hallgatok.
Mostanában jobb a helyzet. Egyre kevesebbszer szótárazok alapvető kifejezéseket hétköznapi szituációkban. Figyelem az olasz gesztusnyelvet. Értelmezem a sokatmondó hangokat. Egy odabökött, vállvonással kísért „boh” jelentése „nem tudom”, az elnyújtott „áo” viterbói dialektusban pedig valami olyasmit jelent: „gyere, gyerünk, figyelj, mi a helyzet”… Frusztrál ugyan, hogy nem jut időm olvasásra, nyelvtani szabályok tanulmányozására, feladatsorok kitöltésére. Azonban próbálom felfogni úgy ezt az időszakot, mint egy robogó vonatot. Azokon a csatornákon tapasztalok és azokkal a lehetőségekkel élek, melyek megadatnak.
Az önkéntes év sok fiatalnak biztonságos buborék. Kísérleti szakasz. Amikor kipróbálják magukat ezerféle feladatkörben. Különböző életmódokkal, felfogásokkal, élettörténetekkel találkoznak. És mivel előre tudják a program végességét, bennük él (legtöbb esetben) az olthatatlan vágy: minél többet, minél gyorsabban, minél intenzívebben! Ez pedig bátorságot ad nekik, és olyan helyzetekbe sodorja őket, amelyekbe a komfortzónán belül, az indulás előtt biztos nem keveredtek volna. Én is így vagyok ezzel. És arra gondolok, pihenésre, alvásra, nyugodt, lépésről lépésre jellegű, könyv fölé görnyedős gyakorlásra télen vagy majd az önkéntes program után, egy ingerszegényebb környezetben is lesz lehetőségem.
Gősi Lilla
Kolléganőnk korábbi bejegyzéseit ide kattintva olvashatjátok el.
Fotók: a szerző sajátjai
