Iskolás koromban mániákusan szerettem levelet kapni. A nyolcvanas években mindenki tudta, hány forintos bélyeg kell a normál borítékra és a képeslapra, városon belülre és kívülre. Nyáron leveleztünk a barátnőkkel, és a táborokban megismert új ismerősökkel, év közben pedig az osztálytársakkal a pad alatt. Ezeknek a kézzel írt, színesen illusztrált kordokumentumoknak a többségét megőriztem, és imádom […]

Iskolás koromban mániákusan szerettem levelet kapni. A nyolcvanas években mindenki tudta, hány forintos bélyeg kell a normál borítékra és a képeslapra, városon belülre és kívülre. Nyáron leveleztünk a barátnőkkel, és a táborokban megismert új ismerősökkel, év közben pedig az osztálytársakkal a pad alatt. Ezeknek a kézzel írt, színesen illusztrált kordokumentumoknak a többségét megőriztem, és imádom őket elővenni. A bennük emlegetett események többségére egyáltalán nem emlékszem, de még mindig jól szórakozom rajtuk. Gyakran sajnálkozom, hogy ez az én gyerekeim életéből kimarad, ők nem rohannak a postaládához, nem teszik el dobozkába a szerelmes leveleket. Kézzel írt üzeneteket egyáltalán nem kapnak, nem adnak. Ma már csak chat, gif és emoji van – amiket amúgy én is minden nap használok – de ezek nem maradnak meg, nem archiváljuk őket.

A borítékos leveleken és képeslapokon kívül imádni való műfaj volt a cetli. Nyári szünetben hagytak minket aludni, és felkelve ott várt az asztalon anyukám kézírásával pontokba szedve, hogy miket kell megcsinálunk a tesómmal, mit együnk ebédre, meg valami kedvesség. És voltak rövidebb üzenetek is, a kilincsen, a bejárati ajtón, általában azzal kapcsolatban, hogy mit ne felejtsünk el. Az egyik kedvenc a mai napig ki van rakva a pincében: „Kisfiam! A köpenyt vedd fel! A tornacipőt rakd be!” Meglátom, és rögtön harminc évet repülök vissza az időben. Az egyetemen minden nap több cédula készült. A barátnőmmel házinénis albérletben laktunk, és mindig az asztalon hagytunk egy színes cetlit, hogy örüljön a másik, amikor hazaér. Ezek elenyésző része volt praktikus, többsége valami vicc, apró rajz, belsős poén. A diplomaosztón igazságosan elosztottuk az öt év alatt összegyűlt cédulákat, egyetemista életünk krónikáját. Ma már ritkán írok kézzel üzenetet, ha nem tudom a gyerekeimet felhívni, akkor Viberen vagy a Messenegeren keresztül kötöm a lelkükre, hogy hozzák haza a tesi cuccukat, igyanak rendesen, vagy hogy a kolbászos csigát a sütőben hagytam. És én is ritkán kapok, pedig olyan jól esik, amikor például a szerkesztőségben valaki az asztalomra tesz valamit, és egy kis cédulán hagy néhány sort. Vagy amikor a lányom színes, illusztrált levelet ír, matricákkal, képekkel teleragasztva, vagy hagy nekem egy titkos mondatot, rajzot a jegyzetfüzetemben, naptáramban. A kézzel írt üzenetek kedvesek, törődés van mögöttük. (A lépcsőházi panaszkodós, kioktató leveleket is inkább gépelik vagy nyomtatják.) Ezért is örülök, hogy idén ősszel már másodszor szervezik meg a Ragasszuk tele az országot kedves üzenetekkel! eseményt. A lényeg, hogy az utcákat ellepjék az inspiráló, bátorító, pozitív üzenetek. A szeptemberi esemény nagyon jól sikerült, reméljük október 27. és 29. között is robban a mosolybomba, én pedig bízom benne, hogy a kézzel írt cetlik idővel visszatérnek az életünkbe.

Jónap Rita

Nyitókép: a szerző sajátja