Kilencéves volt, amikor elhatározta, mi lesz élete mottója: quand même – „annak ellenére”. Mert annak ellenére, hogy törvénytelen gyerekként született, megkapta a francia becsületrendet. Annak ellenére, hogy tehetségtelennek tartották, a legnagyobb színésznővé vált. Annak ellenére, hogy nőnek született, eljátszotta a világirodalom legjobb férfiszerepeit. Annak ellenére, hogy elvesztette több alkalommal is minden pénzét, mindig sikerült újra talpra állnia, és annak ellenére, hogy rég meghalt, még mindig izgatja az embereket, mi volt sikerének titka.
Nem tudjuk, mikor látta meg a napvilágot, és azt sem, hogy ki volt az apja. Anyja kurtizánként dolgozott, a háztartásában nem volt helye egy kisgyereknek, ezért előbb egy dajkára bízta, majd zárdába küldte a lányát, aki ezért apáca akart lenni. Morny hercege, III. Napóleon törvénytelen féltestvére, aki édesanyja fő pártfogója volt, azonban úgy vélte, hogy a tizenöt éves lányka lelkialkatához inkább a színház illene.
Neki azonban fogalma sem volt arról, mi is az a színház, ezért a család jó barátja, Alexandre Dumas (igen, A három testőr írója) elvitte egy előadásra. Amikor felgördült a függöny, majd elájult az izgalomtól, mert rádöbbent, ez az ő világa. Némi pénz és jókora protekció útján bekerült hát egy színiiskolába, majd anyja magas rangú támogatójának köszönhetően Párizs leghíresebb színházi társulatában, a Comédie-Française-ben találta magát, ahol azonnal főszerepet kapott.
Ez óriási hibának bizonyult. Sarah csúfosan belebukott élete első feladatába. Lámpaláz gyötörte, fejhangon hadart, színésztársai gyűlölték, amiért eléjük furakodott. A feszültség végül odáig fajult, hogy Bernhardt felpofozta a társulat egyik vezető színésznőjét, aki egyszerűen kirúgatta a színházból.
Sarah egészen Belgiumig menekült a megaláztatás után, és a belga trónörökös szeretője lett. Ebből a viszonyból született egyetlen fia, Maurice, akit az apja akkor ugyan nem ismert el, de jó húsz évvel később felajánlotta, hogy a nevére veszi. Ő azonban visszautasította az ajánlatot. Azt mondta, belga herceg bárki lehet – de Sarah Bernhardtnak csak egy fia van, és erről a névről nem fog lemondani. Ugyanis azt akkorra már az egész világon ismerték. Merthogy Sarah a botrányos kezdet után visszatért a színház világába, és hat év alatt kitanulta a szakma minden fortélyát. Amikor újra főszerepet kapott, akkora sikert aratott, hogy III. Napóleon is kíváncsi lett rá.
Rajongtak érte
Bernhardt életének története tele van nagy nevekkel. Az angol trónörökös, Viktória királynő fia minden londoni előadásán az első sorban ült. Az orosz cár, III. Sándor felrúgta a protokollt, amikor találkozott vele, mert meghajolt a színésznő előtt, mielőtt annak még lehetősége lett volna köszönteni. Oscar Wilde színdarabot írt számára, amit soha nem játszhatott el, mert a Salome olyan botrányosra sikeredett, hogy azonnal betiltották. Marcel Proust róla mintázta Az eltűnt idő nyomában című regényének egyik főhősét. Alexandre Dumas „aranyhangúnak” nevezte, Mark Twain pedig azt mondta, hogy vannak rossz színésznők, közepesek, jók, kiválók, és van Sarah Bernhardt. Mint külön kategória.
Hogy mitől volt olyan jó? A neten található rövidke filmrészletekből nem derül ki. De akik élőben látták, úgy emlékeztek, mágikus erő áradt belőle, ami szinte hipnotizálta a közönséget. Victor Hugo szerint úgy tudott meghalni, ahogyan az angyalok tennék, ha képesek lennének rá. A kaméliás hölgy, Tosca, Kleopátra, Ophelia, Phaedra, Aida – csak néhány azon szerepei közül, amelyekkel körbejárta a világot. Kilenc világ körüli turnéja volt, és azt, hogy „világ”, ebben az esetben szó szerint kell érteni, mert bejárta Amerika, Oroszország, Dél-Amerika, Ázsia, Ausztrália minden részét, és még Budapesten is fellépett öt alkalommal. Mindenütt telt ház várta, és senkit nem zavart, hogy csak franciául beszél, így a nézőtéren ülők nagy része nem értette a szöveget. Azt állították, gesztusai, arcjátéka mindent elmondott, és színpadi varázsát mindenütt elképesztő sztárgázsival honorálták.
Botrányos hírnév
Igazi sztárrá azonban az tette, hogy állandóan az újságok címlapján szerepelt. Tudta, hogy a hírnév titka az, ha beszélnek róla, és legértékesebb kincse az arca. Hogy minél többen megismerjék, kitalálta, hogy az előadást hirdető plakátokon ne csak a neve, az egész alakos képe ott legyen. A megvalósításra egy fiatal, akkor még ismeretlen cseh grafikust kért fel, Alfons Muchát, akinek a gyönyörű posztereit a rajongók letépték a hirdetőoszlopokról, hogy hazavihessék. Amikor ezt Sarah Bernhardt megtudta, legközelebb kétszer annyit nyomtatott belőle, és ami nem került ki, azt jó pénzért értékesítette. De arca és neve segített eladni kozmetikumokat, legyezőket, púdert, abszintot és cigarettát is – és ő jó üzletasszonyként nagy összeget zsebelt be ezek után is.
Soha nem félt a sajtótól, és ha számára kedvezőtlen dolgot írtak róla, tiltakozás helyett inkább rájátszott a pletykákra. Amikor azt mondták, hogy betegesen vékony, vett egy koporsót, és abban fekve fotóztatta magát, azt állítva, hogy ebben szokott aludni, amikor egy-egy szerepre készül. (Valójában azonban a hozzá írt szerelmes leveleket tartotta benne.) Máskor megvádolták, hogy viszonyt folytat George Sand írónővel (nem teljesen alaptalanul), erre denevéres kalapot kezdett hordani, amivel akkoriban a leszbikusokra utaltak. Amikor Edisonnal találkozott, a feltaláló felvette a hangját a világ első fonográfjával, de ő volt az első színpadi színésznő is, aki elvállalta, hogy kamera elé áll. Az 1900-ban készült film felvétele közben egy technikus külön műszerrel a hangját is felvette, így elkészült a világ első hangosfilmje.
