– Utoljára negyvenhat éve jelöltek magyar első filmest – Sára Sándort – a nemzetközi filmvilág legrangosabb seregszemléjére. Milyen érzés: öröm, büszkeség, vagy kicsit szorongva gondol a díjkiosztásra?
– Szorongás nincs bennem, sem izgalom, nem tartom valószínűnek, hogy én kapom meg az Arany Pálmát, számomra már maga a jelölés is felér a díjjal. Szívből örülök neki, nagyon fontosnak és megtisztelőnek tartom.
– A Saul fia sonderkommandósokról szól, olyan deportált zsidókról, akikkel a legszörnyűbb munkát – halott sorstársaik elégetését – végeztették el. Miért ezt a témát választotta? Koránál fogva meg sem élhette a náci munkatáborok poklainak legmélyebb bugyrait.
– Mégis, mindig éreztem magam körül a kísértését. Ezek a mély, fájdalmasan traumatikus elemek ma is jelen vannak a felszín alatt, és kísértik az embereket. Sok minden ma sincs feltárva, például a sonderkommandósok története sem. Többek között ettől új a fi lm mondanivalója tematikailag és megközelítésben. Egy emberről szól, annak is egy napjáról. Remélem, a nézők is jobban tudnak majd azonosulni azzal az újfajta feldolgozásmóddal, amit kitaláltunk.
Nemes Jeles László tíz éve egy könyvesboltban véletlenül bukkant rá egy könyvre a sonderkommandós tekercsekről, amelyet a szintén halálra szánt „eltakarítók” ástak el 1944-ben, Auschwitzban. Rögtön érezte, hogy utolsó üzenetük a pokolból talán mégsem véletlenül jutott el hozzá, titkukról neki kell leverni a lakatot. Első nekifutásra a Türelem című kisjátékfilmjében dolgozta fel a történetet, majd annak nagy nemzetközi sikere után elhatározta, hogy visszatér rá a Saul fiában. Ugyanolyan eszközökkel – kézi kamerával és nem digitális, hanem 35 milliméteres filmszalagra rögzítve – közelít rá egy emberre és annak egyetlen napjára.
– Furcsa, hogy egy fiatal, modern felfogású rendező ennyire ragaszkodik a régi mozis megjelenítéshez, a múlt megidézéséhez, pedig úgy tűnik, ez már nem nagyon érdekli a mai ifjúságot.
– Szerintem nagyon is érdekli. A mai világ vaksága, értetlensége, meghasonlottsága éppen a feldolgozatlan múlttal kapcsolatos. Egy visszahozhatatlanul elpusztult világ romjain élünk, nem véletlen, hogy ezek a tematikák a harmadik generációban jönnek elő ilyen erősen. Erről készítem a következő filmem, ami 1910-ben játszódik Budapesten. Egy fiatal nőről és világáról szól, nagyon személyes szemszögből. Lehet, hogy kicsit romantikus vagyok, de aki közel áll hozzám, az az 1910-es évek embere. Ma már mutatóban is alig találunk hozzá hasonlót.
– Mit jelentett Párizs egy tizenkét éves kisfiúnak, és miért nem ott forgatta az első játékfilmjét?
– A szabadságot. Az otthoni viszonyok után egy egészen más, toleráns világba csöppentem. Egy szót sem tudtam franciául, mégis befogadtak, soha nem éreztették velem, hogy más lennék, mint ők. Idegen. Sokat tanultam tőlük, ennek ma is hasznát veszem. De filmet csak itthon tudtam csinálni. Itt is sok múlik a kapcsolatokon, de náluk ez sokkal bonyolultabb. Rafináltabb, akár régen a versailles-i udvarban. Számtalan előnyét érzem annak, hogy oda is tartozom, de a játékfilmemet egyedül a Magyar Nemzeti Filmalap támogatta anyagilag. Viszont amikor Cannes-ban jelölték a filmtervemet, Párizsban öt hónapig fejleszthettem ösztöndíjjal, Clara Royer forgatókönyvíróval. Számukra sem közömbös pályám alakulása.
– Édesanyja büszke lehet a fiára.
– Ő Párizsban él. Miután a szüleim elváltak, anyám újraházasodott egy francia férfival. Természetesen ott lesznek Cannes-ban. Anyukám nagyon izgul, helyettem is.
NÉVJEGY – NEMES JELES LÁSZLÓ
- 1977-ben született Budapesten.
- Apja Jeles András, Kossuth-díjas filmrendező.
- 1989 óta él Párizsban.
- 2003-ban jött haza dolgozni, tanulni. Egyetemi tanulmányai során történelmet, irodalmat, nemzetközi kapcsolatokat és forgatókönyvírást tanult, a New York-i Egyetem művészeti karán filmrendezés szakon folytatott tanulmányokat.
- Türelem című kisfilmje „az érzékeny téma szokatlan feldolgozásért” a legjobb kisjátékfilm díját nyerte a 38. Magyar Filmszemlén.
- 2008-tól az Európai Filmakadémia tagja.
Az interjú a Nők Lapja 2015/22. lapszámában jelent meg.
Szöveg: Vadas Zsuzsa
Fotó: Szász Marcell
