Tánc, zene, színpadi és tévés szereplés, koreográfia, rendezés. Minek tartod magad?

Hát táncosnak már nem! A tévézésnek vége. Marad a koreográfia, a rendezés, de alapvetően egyszerű kultúrmunkás vagyok.

Egyszerű?

Na jó, kultúrmunkás számos szélterülettel, megszállottsággal és kellő alázattal, mert nekem így áll össze a világ. De nem vagyok csodabogár. 

Pedig az vagy.

Sok minden érdekel, kissrác korom óta rendkívül izgalmasnak tartom a létezést, a sokszínűségét, ennyi. Más egyvalamiben találja ezt meg, ami szintén lenyűgöz. Ahány ember, annyi univerzum.

Fontos, hány ember látja a munkád eredményét?

Becsapós a kérdés, mert más létrehozni valamit, és más eljátszani. A létrehozás a közösségről szól, a játék pedig az előadói állapotról. Mindkettő fontos, a néző miatt történik, és mindkettőt szeretem. Régóta nem vagyok színpadon, de ha kellett, szívesen ugráltam az utolsó sorban is, és nem azt néztem, hányan ülnek a nézőtéren. Este hét előtt máig összerándulok, mint egy versenyló… Ami a nézőszámot illeti, megtanultam megbecsülni az átlátható, nyitott közönséget, akikkel jó egy térben lenni, kedvelem az interakciót, ha a néző részese az előadásnak. És egyedülálló érzés tízezer, adott esetben ötszázezer ember elé kiállni! Volt benne részem, nincs rá szó. A fontos az, hogy elérjen az üzenet a címzetthez, így a munkában a minőségnek szavazok prioritást a mennyiséggel szemben. Ha túl sok populáris dolgot csinálnék, nem érezném jól magam.  

A bemutatóid után azt hallottam: Novák népnevelő. 

Hú! – hangosan nevet, rázza a fejét. – Népnevelő?!

Talán mert üzensz. Munkával. Kiállással. A puszta léteddel. Lehet formálni a közönséget? 

Nyilván, hiszen a művészet eszköz a formálásra. Mindenki maga dönt, mire vesz jegyet, de a közönség ne hátradőljön, hanem előre, figyeljen, érezze, hogy megszólították! Magam is törekszem ilyen előadások létrehozására. A népnevelőséget fölvállalom, csak tegye meg mindenki más is, akinek lehetősége van rá. Amúgy gyerekekkel dolgozni a valódi népművelés, illetve értelmes. Nincs előítélet, tiszták a szándékok. Mert amúgy rettenetes hely lett a világ.

Azt mondod, rettenetes. Teszel azért, hogy élhetőbb legyen?

Mindenképp. Eleve „ökohisztérikus” alkat vagyok… Ahogy az emberi kapcsolatokban az igazságtalanság, úgy a környezettel való nemtelen bánásmód is fölnyomja nálam az adrenalint, és cselekvő üzemmódba kapcsolok. A fenntarthatóság, a környezeti, társadalmi, üzleti harmonizáció, a felhalmozott javak elosztása, a környezettudatosság, az esélyegyenlőség mind-mind meghatározó értékrendi elemek nálam, még akkor is, ha a politika, pró és kontra, már ezt is kisajátítja magának, olyan jelzőkkel, olyan fénytörésbe állítva be, hogy pillanatnyi céljaikat szolgálja. Így élünk együtt nap nap után a rendszerhibákkal, amik a végjáték felé sodorják a planétán élőket. Ezzel nem foglalkozni, ezt kijátszani bármiféle hatalommenedzsment érdekében? Én szeretek jóban lenni a lelkiismeretemmel, ajánlom másoknak is.

A föntiek alapján feltételezem, félted a gyerekeidet.

Természetes, ez már jórészt róluk szól. Ha ők nincsenek, cinikusabb, keményebb lennék, mint régen. A társadalmi szerepvállalás nálam ösztönösen jött, vagy huszonöt éve, amikor világossá vált, hogy egyszerre vagyok adó és kapó ágon, hogy számomra lehetetlen visszaforgatott energiák nélkül megélni a munkáimmal járó elismerést. Voltak forradalmi elképzeléseim, nagy vállalásaim és kiállásaim, de a világ egyre rosszabb hely lett. Visszavonulót fújtam, mert semmi nem győz meg, nem inspirálja a tömegeket cselekvésre. Ez a színpadról nézve elég lehangoló…

Elképzelhetetlen számomra, hogy föladtad. 

Mondom: látszólag. Lokálisan, a környezetemben teszem a dolgom, társaságban mondom a magamét. Otthon a szemét szelektív, a villany nem ég fölöslegesen, az utcán szemetelőre rápirítok, és megnézem, honnan jön, amit megeszünk. A kertben van veteményes, lesz paprika, paradicsom, cukkini, hagyma, tán padlizsán is. A salátát elengedtem, nem jöttem ki a csigákkal. A kertészkedést élvezem, szórakoztat, kikapcsol, afféle meditációs eszköz.

Szoktál meditálni?

Nem tudok. Illetve igen. Szerintem egész életemben meditálok, elvagyok a lelkemben. És egy mosogatás is meditáció a maga módján, hát még a kert! Fölszabadítja és egyfajta távolságba helyezi a gondolatokat.

A gondolatok sokfélék. Azon gondolkodtál, hogy mit szeretnél továbbadni a fiaidnak? 

Lehetőséget, a lehetőségeimhez képest. Ennél többet nem nagyon lehet. Mintakövető faj a miénk, igyekszem úgy élni a mindennapokat, hogy lássák, érezzék, az valamiért jó, nem izzadságszagú. A példa fontos, de nagyon más az, hogy én mit adnék, és ők mit vesznek át, óriási kulturális szakadékot kell áthidalnunk.  

Te mit vettél át otthonról? 

Így ötven után rájöttem, hogy sokkal többet, mint gondoltam. A Kádár-korszak közepén felnőni egy értelmiségi védőburokban, megtapasztalni, hogy a szellem nehéz körülmények közt is lehet szabad, csoda volt! És mert édesapámat nem kellett félteni, sok mindennek nekiment, így láttam, van értelme küzdeni. Felvértezett az otthon! Egyetlen elvárás volt, a tisztesség, hogy morális alapon szervezd az életed. Nyilván aggódtak, de ezzel a feltétellel hagyták, hogy megvívjam a magamét. A tisztesség nálam is elvárás, és ez működik. A fiaim látják, a tudás megszerezhető, és ez örömöt tud okozni. Nem azért sok a könyv, hogy tele legyen a polc, hanem hogy használjuk, nem sznobizmusból keressük a kulturális élményeket, hanem mert valami pluszt kapunk. A szüleimtől tanultam a közösségszervezést, hogy jó csapatban lenni, dolgozni, megosztani terhet, tudást, örömöt, bánatot. Mintákat hoztam, azokat adom tovább. Az idei nyár sem luxushenyélés lesz, erős programot választottak, hátizsákkal megyünk, fontos történelmi helyszínre. Hát így, a többi az ő küzdelmük lesz.

A szüleid Kossuth-díjas művészek. Van hiányérzeted velük kapcsolatban?

Két megszállott művészről beszélünk, de újra csak őket választanám. Hiányérzet? Talán gyerekként több figyelmet kívántam volna. De ez nem görcs. Nem kell rajta szüntelen dolgoznom. Viszont figyelek arra, hogy a gyerekeim érdekében tudjak nemet mondani bizonyos felkérésekre. A megszállottság kell, de csak míg nem temeti maga alá a környezetet. Kár, hogy a válásom tanított erre, de legalább megtanultam. A korral érünk, átértékelünk, én is látom, mi minden jön a szüleimtől, mi az, amit másképp teszek, és mi van kontinuitásban.

De ez nem volt mindig így.

Nem. Annak idején azért hagytam abba a táncot, mert éreztem, sose fogok kilépni az árnyékukból abban a szakmában. Aztán röpke harminc év, és tudatosan kerestem, hogy a magam fordításában ugyan, de visszatérjek valamihez, ami belőlük, tőlük jön. A folytatásuk vagyok nem egy tekintetben.