Tegnap szerda volt, szerda kora délelőtt. Azonnal le akartam írni, amit hallottam, de csak most fogok hozzá. Előttem a fecni, amire sebtiben fölírtam néhány szót. Mert a férfi onnantól, hogy mondtam, üljön le itt a konyhában, fújja ki magát, kis hallgatás után mesélni kezdett. Három nehéz csomagot hozott föl az emeletre. Megizzadt. Nem fiatal ember. Elmúlt hatvan. Ismerem, de nem tudtam róla semmit. Hozott már föl máskor is csomagokat. Mindig derűs volt. Most nem. Leült a hokedlire. Hallgatott kicsit, aztán azt mondta: Három héttel ezelőtt meghalt az édesanyám. Fölállt, mintha már indulni akarna. De maradt. Elpárásodott a szeme. Hallgattunk. Fogadja részvétemet, mondtam. És nem tudom, miért, megkérdeztem: Egyedüli gyerek, ugye? Igen, mondta. Előttem is haltak meg testvérek, utánam is. Nem sokon múlt, hogy én se lettem.
Hová valósi?, kérdeztem. Igazfalvára, mondta. Facsád, Igazfalva, Lugos, Marzsina – itt volt egy régi ecetgyár, ott is dolgoztam –, így megy az út Déva felé, oda. Facsádon jöttem világra, akkor ott volt a szülőotthon. Hét hónapra jöttem. Hét kicsike hónapra. Kilencven deka súllyal. A szülés után az orvos a hullaházba vitetett. Édesanyám nem szólt. Életképtelen a gyerek, értse meg! Erre se szólt. Kiment oda, ahová a halottakat vitték, megkeresett, és a melléhez szorított. Érezte, hogy dobog a szívem. Hazavitt. Szinte hazalopott. Így maradtam meg. Egyetlen gyereknek. Mert még utánam is jöttek, de nem tudta kihordani. Egyet se. A férfi, míg mesélt, a szemembe nézett. Én is az övébe. Szürkébe hajló kék szemek. Szép tiszta szemek.
És aztán?, kérdeztem. Felnőttem, mondta. Kijártam az iskolát, dolgoztam, megházasodtam, született egy fiunk. Semmire nem jutottunk. A feleségem rokonai Budapesten éltek, biztattak, segítenek. És elhatároztuk, hogy megszökünk. Átszökünk Magyarországra. Beiratkoztunk egy buszkirándulásra. Szilveszter Prágában – így hirdették. Ilyeneket már engedtek. Tudtuk, hogy Kispesten lesz egy pihenő. Hogy tudjanak az emberek vásárolni. Mi is leszálltunk, de már nem mentünk vissza. Megkerestük a rokonokat. Segítettek, ahogy tudtak, de nem voltak papírjaink. Bujkáltunk. Rájuk se akartunk bajt hozni. Szégyelltük is, hogy így vagyunk. Három hónapig tartott. Sose lesz vége… fohászkodtam. Nem fogom elfelejteni azt a napot: március tizenötödikén bejelentették, hogy befogadják a kintről jött, az erdélyi és más magyarokat. 1988 volt ez az év. Megkaptuk a tartózkodási engedélyt, én már áprilisban dolgoztam a Szabadkikötőben. Három évig lakhattunk a munkásszálláson. Szinte ingyen.
