Derűs mosollyal nyit ajtót Éva, és köszönt: „Isten hozott!” A patinás belvárosi bérház harmadik emeleti lakása fényárban fürdik. Éva aranyszínű overalljában maga is ragyog, mint a nap.

„Imádom a sárgát, nem is értem, miért mondják a kínaiak, hogy az irigység színe” – méltatlankodik nevetve. A nappaliban könyvespolcok roskadoznak, tetejükön a világ minden tájáról begyűjtött vizeskancsók. Finom, francia porcelánon, egy Capodimontén akad meg a szemem. „Kislánykoromban nagy társasági élet zajlott nálunk, a vendégek mindig hoztak ezt-azt ajándékba. Az elegáns cukortartót anyám kapta, de nem az ő ízlését tükrözi. Csak azért őrzöm, mert az egyetlen megmaradt tárgyam a családomtól. Meg egy ingecske a húgomtól, Gilikétől (Ágitól), amit egy szomszéd nyomott a kezembe, amikor a háború után hazajöttem. Évekig vártam Gilikére, hátha betoppan, talán még jó lett volna rá a blúzocska…”

Ahogy Gilike nem jött, úgy mások se. Csupán Éva nagynénje, az orvosnő Tanti, aki pár évvel később öngyilkos lett. Ági finom szövésű blúza pedig az allendorfi múzeum egyik tárlójában a holokauszt örök mementója.

A sors kegyeltje

A debreceni polgári miliőben, ölelve, szeretve felcseperedő Fahidi Éva gyermekkora egy kézlegyintéssel ért véget 1944. július 1-jén hajnalban. Azzal a mozdulattal, amivel Mengele a birkenaui rámpán a tizennyolc éves Évát az egyik oldalra, apját, anyját, tizenegy éves testvérét és negyvenhat rokonát a másik oldalra utasította. Egyedül maradt, és a lelke mélyén abba a tizennyolc évbe kapaszkodott bele, amit a szeretteivel tölthetett. Ez adott neki támaszt, erőt, emberséget, ami most már kitart, amíg kell.

„Hat hetet töltöttem Auschwitz-Birkenauban, majd ezredmagammal kiválasztottak, és elvittek kényszermunkára. Az Allendorf erdejében, Herrenwaldban elbújtatott hadianyaggyárban dolgoztunk 1944 augusztusától 1945 márciusáig, a felszabadulásig. Naponta nyolcszáz darab, közel ötven kilós gránátot csomagoltunk be fogolytársammal, Glück Lilivel. Hetven kilogramm voltam, amikor elvittek, és negyven se, amikor megtaláltak bennünket az amerikaiak. Szerencsénk volt. A leggyötredelmesebb éhhaláltól menekültünk meg” – emlékszik vissza.

Ahogy minden túlélőnek, úgy Évának is alapvető, megválaszolatlan kérdése: miért éppen ő maradt életben? „Nemegyszer jutott eszembe és volt lelkiismeret-furdalásom amiatt, hogy cserbenhagytam a családomat. Hogy nekem is ott lenne a helyem közöttük, hamuként a mocsárban. Évtizedekig kellett minden energiámat arra fordítanom, hogy ha van a tudatalatti alatt még néhány réteg, a legmélyebb alá kényszerítsem az emlékeimet. Az egyik legnagyobb hazugság az, hogy az idő begyógyítja a sebeket. Sebe válogatja. Vannak, amelyek örökké sajognak. De sírással nem megyünk semmire” – folytatja Éva, aki imádja Voltaire-t, a Candide pedig a breviáriuma. Játszi könnyedséggel, hibátlan franciával idézi a műből Pangloss mester szavait: „Mindennek megvan a maga jó oka.”

„Sokan, akik megmenekültek, később megbolondultak, vagy önkezükkel vetettek véget az életüknek, mert nem tudták feldolgozni a történteket. Én más utat választottam. Szenvedélyesen élni akartam, és behabzsolni mindent, ami jó a földi létben. Mert úgy éreztem, jár nekem.”

Társadalom erőszak és gyűlölet nélkül

Éva az Érsekújváron élő orvos nagybátyjánál két évig nyomta az ágyat, de lassan felépült. 1947-ben tért haza, és egy hét alatt férjhez ment.

„Ez is ahhoz az alapvető infantilizmushoz tartozik, amivel születtem – nevet. – Találtam valakit, akibe belekapaszkodhattam, és eltelhettem azzal a boldog tudattal, hogy szükség van rám. És ez abban az időszakban a szerelemnél is fontosabb volt számomra.”
Később még egyszer férjhez ment. Angol-, német-, francianyelv-tudásának köszönhetően évtizedekig a külkereskedelemben dolgozott.
„A húszas, harmincas években a nők a háztartásban és a gyereknevelésben élhették ki magukat. Egy-egy szerencsés gyors- és gépírónő, netán banktisztviselő, fordító vagy hoteldirektrisz lehetett, ami igazán elegáns munkának számított. Családom sok nőtagja hallatlan szervezőerővel bírt, mégsem tudtak érvényesülni, mert férjeik gúzsba kötötték őket. A mai modern nő kevésbé kiszolgáltatott, bármi lehet belőle. Ugyanakkor megváltoztak a viselkedési formák, elveszett a varázslat, az igazi nőiesség, és ami a legfontosabb, az a tisztelet, ami a nőt a női mivolta miatt megilleti. Fiatalkoromban elképzelhetetlen volt szex szerelem nélkül” – jelenti ki bátran. Közben kétszer is telefoncsörgés szakítja félbe a beszélgetésünket. Éva szervez, az utolsó pillanatban névjegykártyát rendel, hiszen másnap útra kel. A német iskolák kézről kézre adják a kilencvenéves asszonyt, novemberben háromszor is kiutazott, hogy diákoknak meséljen a holokausztról. 2003-ban kiadott beszámolójából a német gimnáziumi könyvek is idéznek.

„Fontos, hogy tűzzünk ki célokat. Elsődlegesen azt, hogy tisztességes emberek legyünk – hangsúlyozza. – Majdnem hatvan év hallgatás után, mostanra kristályosodott ki bennem a feladatom. Az, hogy az utolsó leheletemig meséljek. De nem egy borzalmakat taglaló szentimentális történetet, ami könnyeket csal az emberek szemébe. Én mélyebbre, a szívekhez szeretnék eljutni. Olyan társadalomra vágyom, amelyben nincs erőszak és gyűlölet. Hiszen én igazán tudom, milyen az, ha valakit gyűlölnek. Amikor anyaszült meztelenül áll az Appelplatzon, és semmi, de semmi sincs a földön, ami az övé. Nem emberi lény. Nincs neve, jelene, jövője. A semmibe tart, a gázba megy. Bárki szidalmazhatja, megkínozhatja, agyonverheti, a kutyájával széttépetheti, embertelen munkára kényszerítheti. Sokan kérdezik tőlem, miben hiszek. Istenben? Sorsban? Én az emberi jóságban és a közösség erejében hiszek. A szolidaritásban, az együttérzésben. Ezt nem lehetett kioltani belőlem. Bármilyen szörnyűséges helyzetben is voltam, mindig akadt legalább egy, aki ember maradt mellettem, és segített. Ilyenek voltak a fogolytársaim, az ötös sor tagjai, akikkel minden számolásnál együtt álltunk. Elhatároztuk, hogy élnünk kell, és ismételten emberré kell válnunk. Mindannyian hazajöttünk.”

Sóvirág, avagy a létezés eufóriája

Amikor Szabó Réka, a Tünet Együttes rendezője megkérdezte Évát, akar-e színpadon táncolni, az asszony rávágta: igen.

„Attól, hogy az ember öreg, nem kevésbé bolond vagy meggondolatlan. Mikor, ha most nem? – kérdeztem magamtól. Zongoristának készültem, 1944 tavaszán a Zeneakadémiára is felvettek. De a háború után roncsként tértem haza, a cipekedéstől tönkrement a gerincem, már nem tudtam volna napi hat-nyolc órát ülni a zongora előtt, hogy gyakoroljak. De a torna, a tánc is szerves része volt az életemnek, gyerekkoromban számomra a kézenállás, az ördögszekér, a spárga nyújtottak szórakozást. Van, aki pirulát szed a depresszióra, nekem most is itt van a szobában a labda és a bordásfal.”

Éva törekedett arra, hogy megőrizze teste ruganyosságát, hajlékonyságát. És ma már nemcsak szavakkal, hanem a testén keresztül is mesélni akar.

„Az előadás névadója, a sóvirág a debreceni szikes pusztát borította a boldog békeidőkben. A fanyar illatú védett növény nagy, puha, lila dunyhaként takarta be a rétet. Számomra a túlélés szimbóluma” – merül az emlékeibe.
Éva az utolsó élő tanúk egyike. Táncos párja, Cuhorka Emese hatvan évvel fi atalabb, határait feszegető, kísérletező kedvű táncművész. Vajon van-e átjárás a két nő világa között? Átadható-e egy kilencvenéves asszony élettapasztalata, és fordítva: megértheti-e ő egy mai fiatal nő problémáit egy olyan súlyú élettel a háta mögött, ami neki jutott? Lehetséges- e kettejük nagy közös tánca?

„Ránézek Emesére, és fiatalkori önmagamat látom benne. Gondosan megőrzött ruháim tökéletesen illenek magas, karcsú alakjára. Tudom, mennyi öröm vár még rá az életben – mosolyog. – A színpadon megszűnik a külvilág. Tizenhat éves vagyok. Ölel az anyukám. Soha nem engedem el a kezét. Perdülök, fordulok, nyújtózom. Lebegek a föld felett. Nem jutnak eszembe a fájdalmaim. Az, hogy az életem egy végeláthatatlan veszteséglista. Hogy mindenem és mindenkim elveszett. De a traumáinkkal együtt kell élni, fel kell tárni, kibeszélni és a helyükre tenni őket. Nem kárhoztathatnak boldogtalanságra minket. Az egyetlen és visszaadhatatlan, reprodukálhatatlan dolog az Életünk. Neked is, nekem is egy van. Épp ezért kötelességünk a szépet és jót keresni. Boldognak lenni. Csak elhatározás kérdése.”

Cikkünk a Nők Lapja Psziché december-januári számában jelent meg.

Fahidi Éva szerepel a Tünet Együttes jelenleg is repertoáron lévő, Sóvirág című előadásában, mely egy 90 éves Auschwitz-Birkenau-túlélő és egy fiatal táncosnő duettje. A Vígszínház Házi Színpadán te is megnézheted, legközelebb február 8-án.

Szöveg: Kiss Henrietta

Fotó: Falus Kriszta