Kiszabadult a gőz, végigsistergett a világon. Egy újságírónő Amerikában, egy színésznő Budapesten nem mérlegelte, hogy – nietzschei szavakkal – „Mennyi igazságot bír, merészel elviselni az emberi szellem?” Mások is csatlakoztak hozzájuk, fogcsikorgatva tudomást kellett szerezni róla, állást kellett foglalni. Olyan volt, mint egy arculcsapás. Hogy az a bonyolult teremtmény, ami vagyunk – zseniális alkotó, színésznő, […]

Kiszabadult a gőz, végigsistergett a világon. Egy újságírónő Amerikában, egy színésznő Budapesten nem mérlegelte, hogy – nietzschei szavakkal – „Mennyi igazságot bír, merészel elviselni az emberi szellem?” Mások is csatlakoztak hozzájuk, fogcsikorgatva tudomást kellett szerezni róla, állást kellett foglalni. Olyan volt, mint egy arculcsapás. Hogy az a bonyolult teremtmény, ami vagyunk – zseniális alkotó, színésznő, építőmunkás, családanya, professzor, diáklány – homályos, ismeretlen erők, indulatok, vágyak, félelmek rabja? Ez fájt.

Önök szerint miről szólnak ezek a történetek? Zárt közösségek bezápult viszonyairól? Hatalomról? Az élet alapérzéséről: a kiszolgáltatottságról? A közösségi média nyújtotta újfajta támogatottságról, szabadságfokról? Áldozathibáztatásról? Társadalmi diskurzusról? Csontvázakról? Megtisztulásról? Számomra leginkább arról, merünk-e szembenézni a valósággal, amely cseppet sem idilli, ahol az ösztön éhes, az értelem és a morál cenzúráz. Nem mindenkinél, van, aki nem tudja összhangba hozni a késztetéseit másokéval. Az ő indítékain lehet vitatkozni. Nem az áldozatén. Áldozat bárki lehet, férfi , nő, olyan közismerten erős személyiség, mint Angelina Jolie, Lady Gaga, megszeppent diáklány, a hatos villamos utasa, szobalány, aki a Nemzetközi Valutaalap vezetőjével találja szemben magát. Ön. A hozzátartozója. #metoo.

Emlékeznek még a hínáros, émelygős érzésre, amikor először hallották kamaszként, hogy kész nő vagy? Kész férfi ? Lehet, hogy az osztálytársak előtt már szívesen lenne „kész nő” a bakfis, menőzne a kissrác, de a bizalmaskodó felnőtt szemében szeretne ártatlan maradni. Valahol itt kezdődik. Egész életünket végigkísérti az ártatlanság iránti vágy, bizonyos emberekkel szeretnénk aszexuális viszonyt fenntartani. Míg másokkal szemben meg csábítóak lenni. Jogunk van dönteni.

Férfi és nő számára különösen ingoványos terep ez. Évszázadokon át társadalmi elvárás volt, hogy a férfi legyen rámenős, a nő pedig kétértelmű jelzéseket adjon, ne lehessen könnyen táncba vinni. Sok férfi feldúltan kérdezte a közösségi oldalakon terjedő vallomások láttán, végül is hol a határ nyomulás és zaklatás között, ha valaki nem a hatalmát akarja fitogtatni, hanem valóban érdekli a másik.

Néhány éve zavaros esetek tisztázására született egy videó, férfi készítette világos férfi nyelven. Arról szól, hogyan invitáljunk meg valakit egy csésze teára. Ha tetszik neki az ötlet, főzzünk egy teát. Eszméletlen emberrel ne akarjunk teázni, ők egészen biztosan nem vágynak teára. Ahogyan azok sem, akik azt mondták, talán jólesne nekik egy csészével, aztán mire felforrt a víz, meggondolták magukat. Joggal lehetünk ilyenkor bosszúsak, de semmi esetre se próbáljuk őket erőszakkal megteáztatni. Én, csavaros női dialektikával azt javasolnám, figyeljünk egymásra. Észre fogjuk venni, hogy a másik fél felvillanyozódik-e a tea ötletére, vagy feszült, kelletlen, dermedt lesz. Ez utóbbi esetben a tea nem jó ötlet.

Vass Virág

A jegyzet eredetileg a Nők Lapja 2017/44. lapszámában jelent meg.