Újságíróként az egyik legmumusabb feladatom az, amikor vissza kell hallgatni az interjúkat, ezért a legtöbbször addig szoktam húzni ezt a feladatot, amíg a főnököm el nem unja, és rá nem koppint a fejemre. Pedig általában nagyon érdekes emberekkel beszélgetek nagyon érdekes dolgokról – akkor hát mi a gond? Az, hogy nem őket nem szeretem újrahallgatni, hanem magamat. Túl azon, hogy mindenféle beszédhibával vert meg az ég, ráadásul borzalmasan affektálok is, egyszerűen ki nem állhatom a hangomat, és egy-egy interjús szeánsz után megfogadom, hogy én aztán ugyan soha többé nem szólalok meg nyilvánosan.

Viszont ezzel nem vagyok egyedül, sőt, olyanok sem szeretik visszahallani a saját hangjukat, akiknek egyébként – mások számára – kifejezetten kellemes orgánummal rendelkeznek. Viszont mindennek megvan a tudományos magyarázata, amiről a CNN közölt cikket.

A hangfelvételeken hallott hangunk hallatán érzett kellemetlen érzésünk valószínűleg a fiziológia és a pszichológia keverékéből fakad. Egyrészt a hangfelvételek hangja másképp jut el az agyunkba, mint a beszéd közben keletkező hang. Mit jelent ez? Azt, hogy amikor hangfelvételt hallgatunk, a hang a levegőn keresztül jut el a fülünkbe – ezt nevezik légvezetésnek. A hangenergia rezgésbe hozza a dobhártyát és a kis fülcsontokat, ezek a csontok aztán továbbítják a hangrezgéseket a folyadékkal teli csigába, amely stimulálja az idegtengelyeket, amelyek a hallási jelet az agyba küldik.

Fotó: Getty Images

Amikor azonban beszélünk, a hangunk más módon jut el a belső fülhöz. Míg a hang egy része a légvezetésen keresztül jut tovább, addig a hang nagy része belsőleg, közvetlenül a koponyacsontokon keresztül. Amikor beszéd közben halljuk a saját hangunkat, az a külső és a belső vezetés keverékének köszönhető, és a belső csontvezetés látszólag a mélyebb frekvenciákat erősíti. Emiatt

az emberek általában mélyebbnek és gazdagabbnak érzékelik a saját hangjukat beszéd közben, a felvett hang ezzel szemben vékonyabbnak és magasabbnak tűnhet, amit sokan visszataszítónak találnak.

Saját hangunk: az ismeretlen ismerős

Van egy másik ok is, amiért olyan zavaró lehet a hangunk felvételét hallani. Ez valóban egy új hang – olyan, amely leleplezi az önképünk és a valóság közötti különbséget. Mivel a hangunk egyedi és az önazonosság fontos eleme, ez az eltérés megrázó lehet: hirtelen rájövünk, hogy a többiek mindvégig mást hallottak. Ez nagyjából azzal egyenértékű, mint amikor meglátunk magunkról egy videófelvételt vagy fényképet, ami nem feltétlenül a legelőnyösebb, és azonnal kampányszerű fogyókúrába és végeláthatatlan önostorozásba kezdünk, hogy ÍGY hogyan mertünk egyáltalán emberek közé menni? Pedig egyébként sem a tükörben, sem pedig a fotókon látott énünk sem nevezhetű „valódinak” (aminek szintén van tudományos magyarázata).

Nyugtasson tehát a tudat (valamennyire), hogy a környezetünk nem csak a hangunk alapján ítél meg, és nem kétdimenziós képvetülésként lát, hanem hús-vér, 3D-s kiterjesztésünkben, ami sokkal összetettebb, így az esetleges, általunk negatívnak tartott tulajdonságaink egyáltalán nem olyan hangsúlyosak, mint gondoljuk.

Vagy a megszokás?

De Neel Bhatt, a Washingtoni Egyetem fül-orr-gégészeti tanszékének adjunktusa a fentebb említett cikkben írja, hogy szerinte nem biztos, hogy ezért tartjuk a felvett hangunkat szörnyűnek. Ehelyett

egyszerűen csak jobban hozzászoktunk ahhoz, hogy egy bizonyos módon halljuk magunkat, és nehéz feldolgoznunk a kettő közötti különbséget.

Egy 2005-ös tanulmányban hangproblémákkal küzdő pácienseknek mutatták be a róluk készült felvételeket, amiket aztán osztályozniuk kellett. A kutatók azt találták, hogy a betegek minden esetben hajlamosak voltak negatívabban értékelni a felvett hangjuk minőségét, mint az orvosok, akik objektív szempontok alapján tették azt.

Ha tehát a fejünkben lévő hang elmarad a felvett hangunktól, akkor valószínűleg a belső kritikusunk reagálja túl a dolgot, és valószínűleg nem árt gyúrnunk az önbizalomra és az önelfogadásra. Jó tudni.

Kiemelt kép: Getty Images / Canva