Úgy hallottam, a találkozásuk pillanata mindent eldöntött.
Béla: Igen, az a bizonyos kávéházi találkozás egyszerűen fenomenális volt.
Dóra: Csupán egyetlen félreértés történt a kapcsolatunk során, rögtön akkor, a legelején. Ugyanis egyikünk pontosabb, mint a másik. Béla kínosan ügyel rá, hogy mindenhová időben érkezzen, és én is. Mivel hamarabb odaértem, ücsörögtem egy kicsit az autóban, majd fél perccel a megbeszélt időpont előtt odamentem a bejárathoz. Ott viszont vártam öt percet. Már majdnem bosszankodni kezdtem, amikor bekukkantottam, és észrevettem, hogy Béla már bent ül. Rögtön tisztáztuk, mi történt, és valahogy egy nagy nevetésben oldódott fel a dolog. Onnantól, úgy érzem, olyanok vagyunk, mint egy-egy mágnes, amik örökre egymáshoz ragadtak.
Béla: Ráadásul a mi kapcsolatunk azért is különleges, mert a nap huszonnégy órájában együtt vagyunk. Ha így vesszük, ez a tizenöt év hosszabb idő, mint amit eddig bárkivel eltöltöttem. Dóri akkor jogászként dolgozott, de szinte egy pillanat alatt meghoztuk azt a döntést, hogy feladja az állását, és hozzám költözik.
Dóra: A sors furcsa játéka volt, hogy Béla közelében dolgoztam, és három éven át mindennap a leendő otthonom előtt hajtottam el, anélkül, hogy sejtettem volna, hogy egyszer majd én is itt fogok lakni. Aztán amikor a kapcsolatunk elején egy reggel nála készülődtem, és megjegyeztem, milyen kár, hogy nincs itt az a fülbevalóm, ami passzolna az aznapi blúzomhoz, Béla rám nézett, és azt kérdezte: „Te tulajdonképpen miért is nem laksz már itt?”
Béla: Igen, ma is ilyen lazán élünk. És érdekes, hogy míg a sorsfordító döntéseket másodpercek alatt meg tudjuk hozni, jóval többet hezitálunk azon, hogy mi legyen az ebéd. Később azért bevallottuk egymásnak, hogy az elején egy kicsit mind a ketten megijedtünk. Felmerült ugyanis bennünk, hogy ez a lángolás esetleg vagy nem bizonyul igazinak, vagy ha igen, akkor a mi történetünk nagyon szokatlan lesz. Tíz-tizenkét napig tartott ez az állapot…
Dóra: Nem, csak négy-öt napig. Valahogy minden túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen. Alig akartam elhinni: itt van egy olyan férfi, akit megálmodtam magamnak. Ráadásul Bélának soha nincsenek játszmái, már-már rémisztően őszinte. Azt is megmondja, ami nagyon jó, és azt is, ami nem.
Béla: Igen, ez így van. Fájdalmasan, bántóan őszinte tudok lenni, de magammal is. A könyveimben vagy az interjúimban sincs semmiféle kence vagy szépítés rákenve semmire.
Hogyan fér meg egymás mellett a jogászi racionalitás és a művészi látásmód?
Dóra: Félúton találkozunk. Én alapvetően kreatív vagyok, csak a szüleim azt szerették volna, hogy legyen előbb valami „normális” szakmám. Bélánál racionálisabban gondolkodó művészt pedig nem ismerek.
Bélával együtt Dóra a fokozott érdeklődést, a pásztázó tekinteteket is megkapta. Milyen érzés volt ebbe belecsöppenni?
Dóra: Nagyon gyorsan meg kellett tanulni, hogy kéretlen kommenteket nem olvasunk, legalábbis, ha az ember nem akarja azonnal levetni magát a Margit híd kellős közepéről a jéghideg Dunába. Béla ezt is nagyon jól csinálja, mert ő réges-rég észre sem veszi az ilyesmit. De, mint mindenben, az ismertségben is a pozitív dolgokat igyekszem meglátni, és leginkább arra a szeretetre összpontosítani, ami Béla felé, vagyis most már kettőnk felé árad.
Ez miben nyilvánul meg?
Dóra: Apróságokban: nemrég Béla Facebook-oldalára írt valaki egy bejegyzést arról, hogy látott bennünket egy cukrászdában. Nem szólított meg, de egy kicsit kihallgatott minket. És ahogyan álltunk egymás mellett, ahogy megfogtuk egymás kezét, vagy ahogyan egymáshoz szóltunk, abból olyan harmóniát érzett, ami kilométerekre sugárzott. Ez nagyon jólesett.
Béla: Van egy előadói estem, amelyen magamról, a pályámról és olyan dolgokról mesélek a közönségnek, amelyekre sok évtizede nem kapnak választ, és arra biztatom őket, hogy kérdezzenek. Egyszer egy bátor hölgy fel is szólalt: „Jó-jó, én elhiszem, amit mond, na de miért nem ül ott maga mellett a felesége? Mert őt akarjuk megkérdezni, hogy milyen magával élni!” Ezek után összeállítottunk egy új programot Nőkről nőknek címmel, így igény szerint ketten együtt is vállalunk ilyen beszélgetéseket.
Belekapaszkodnék az előbb elhangzott kérdésbe: milyen Bélával élni?
Dóra: Szerintem a legjobb dolog, ami egy nővel történhet, ha Ernyey Béla a partnere. De az a rossz hírem a hölgyeknek, hogy ez a pozíció elkelt. Ha létezik olyan, hogy nagybetűs Férfi, akkor az Béla. És ha létezik olyan, hogy nagybetűs Nő, akkor én az lehetek mellette. És ez csodálatos érzés. Ő nemcsak kifelé előzékeny, kedves és férfias, hanem a mindennapokban is, és ez az, ami meghatározza az életet. Nem elég, hogy az első randin elvarázsolódunk, a századikon is meg kell tudni élni ezt az érzést. Lehet, hogy ez az élet nem mindenkinek tetszene, de biztos, hogy én mindig is ezt kerestem. Ő az én másik felem, és szerencsésnek érzem magam, hogy megtaláltam. Ráadásul szerintem nem mindenki tudja, hogy Béla mennyire szórakoztató és jó humorú. A leglehetetlenebb helyzetekben is dőlünk a nevetéstől.
Béla: Mostanában a világban és a szűkebb környezetünkben is annyi olyan dolog történik, amit csak humorral lehet elviselni, hogy mi – olykor fogcsikorgatva – egy csomó mindent végigkacagunk. Ami pedig a Dóri által elmondottakat illeti, szerintem a férfi legfontosabb feladata, hogy folyamatosan szolgálja a nőt. Nem értem, férfitársaim közül miért nem sajátítják el többen ezt a szemléletet. Ha én olyan boldoggá tudok tenni valakit, hogy ő ezerszer megsokszorozva adja vissza nekem ezt az érzést, akkor igazából én is nyerek, nem csak ő. Nincs igazam?
De igen. A szóhasználat viszont meglep egy kicsit, hiszen a szolgálat kifejezés valamiféle alázatot is magában foglal, nem?
Béla: Bennem az egész életemmel kapcsolatban nagyfokú alázat volt, és van ma is. Ikrek csillagjegyű vagyok, a Janus-arcúságomból fakad, hogy miközben élem az életemet, mintha kívülről is figyelném magam. És azt szoktam mondani, hogy ami velem történt, a nemzetközi karrier, a siker, a csillogás, arról normális, a vasfüggöny mögött felnőtt egyénnek még álmodozni is erkölcstelenség. És mint tudjuk, mégis megtörtént. Ha ezt valaki átérzi, akkor őrületes ajándékot kap, és tudja, hogy ezzel kapcsolatban a legfontosabb alapszó az alázat.
Előfordul még, hogy úgy ébred, mennyire hálás ezért az életútért?
Béla: Folyamatosan. Hálás vagyok a szüleimnek, a jó döntéseimnek és a szerencsének mindazért, amit megélhettem. Komolyan mondom, néha még mindig tágra nyílt szemű kisfiúként nézek végig az életemen.
Nem gondolja, hogy a szerencse nem egy önmagában létező dolog, hanem készen is kell állni rá?
Béla: Egészen biztosan így van. Először is föl kell ismerni, hogy az ember mikor tud jó időben jó helyen lenni. És miután fölismerte, akkor azt a lehetőséget meg is kell tudni lovagolni – ezalatt főleg azt értem, hogy meg kell felelni a teljesen más elvárásoknak. Gondolok itt arra, amikor fiatal színészként Ausztriába kerültem. Itt nemcsak a tökéletes nyelvtudásról beszélek, hanem egyfajta készségről is. Egy ilyen különleges helyzetben nem elég a szorgalom és a már többször említett alázat, hanem a művésznek egy olyan személyiségváltozáson is keresztül kell mennie, amely által képes teljesen beilleszkedni az adott közegbe. Ilyenkor persze nem szokás számolni azzal az orra koppintással, amellyel az anyaország reagálhat, ha nem tetszik neki, hogy ezzel esetleg elveszít egy értékes „alattvalót”.
És volt orra koppintás?
Béla: Hajaj! Először is, már az is tüske volt sokak szemében, hogy teljesen hivatalosan kerültem ki külföldre. Másodszor, hogy olyan előkelő pozíciót tölthettem ott be, amibe itthon magyar színész nem tud kerülni. A szakma Pesten titokban azt gondolta, hogy mint annyi más próbálkozó, egy rövid idő után én is visszakullogok majd oda, ahonnan korábban annyira elvágyódtam. A hatalom pedig azt, hogy Princ, a mi pozitív hősünk ne Nyugaton legyen sikeres, hanem itthon. Tombolja ki magát tíz hónap alatt, aztán jöjjön haza. Mint tudjuk, ez nem így történt. És ez egy furcsa ellenállást szült a kortársaimban, utálatot, gyűlölködést, és főleg irigységet. A világtörténelemben szerintem nincs egy tucat magyar színész sem, akinek sikerült külföldön valódi színházi és filmes karriert építenie, ráadásul az akkori, nehezített korszakban. Megmondom őszintén, ha nem velem történik mindez, lehet, hogy én is irigykednék, bár ez soha életemben nem volt jellemző rám. Most mégis tudnék egyetlen dolgot mondani, amire ha nem is irigy vagyok, de amiért tényleg sokat adnék. Ha a Dórival köztünk lévő harmincnyolc év korkülönbség csak tizennyolc lehetne, egészen más távlatokban tudnánk tervezni.
Gondolom, a korkülönbséghez is pozitívan állnak.
Béla: Én abban is szerencsés vagyok, hogy mindig mindent előnyként élek meg. Ha esetleg fiatalabb koromban találkozunk, amikor Bali és Mexikó között cikázva úgy éltem a filmes életemet, mint az olajozott villám, ahogy a német mondja, akkor nem biztos, hogy ennyi időt és energiát tudtam volna fektetni egy ilyen kapcsolatba, mint a miénk.
Dóra: Mondok egy konfliktuslehetőséget, ami a nagy korkülönbségből fakadhatna. Itt van Béla, rengeteg tapasztalattal, ami tízszer annyi, mint amennyit valaki az ő korára átlagosan felhalmoz. És itt vagyok én, aki egyébként ugyanazzal a lendülettel habzsolom a világot, és ugyanolyan tágra nyílt szemmel fogadom be, mint ő, de kicsit hasonlítok egy ifjú csikóra, aki olykor még sete-suta, máskor túl gyorsan szaladna, nem tudja, mikor kellene fékezni. És Béla ilyenkor engem nem leteremt vagy megdorgál, hanem csak finoman figyelmeztet, és azt mondja: „Nekem az a tapasztalatom, hogy…” És hagyja, hogy én ebből a csikóságomból adódóan néha hülyeséget csináljak, mert fiatalon még jár az embernek, hogy hibázhasson.
Béla: Akkor szoktunk bajban lenni, amikor megkérdezik, mi okoz ellentétet közöttünk. Olyankor megemlítjük, hogy Dóri kalocsai lányként azt mondja a tepsire, hogy „tepszi”, a frizsiderre azt, hogy hűtő, én pedig azt, hogy jégszekrény. És akkor összenéznek, hogy ezek most így mákonyolnak bennünket?
Klisé, hogy egy fiatal nő fiatalon tud tartani egy férfit, de az az érzésem, hogy Bélát sok minden más is fiatalon tartja.
Béla: Nem tudom, hogy fiatal vagyok-e. Viszont a lendületem a kezdetektől megvan. Amikor néha azzal szembesítenek, hogy úgy öltözködöm, mint a harmincévesek, azt szoktam mondani, hogy az én fejemben nem villog egy szám, én csak kinyitom a gardróbszekrény ajtaját, és kiemelek valamit, ami tetszik. Mert mindig a saját stílusomnak akarok megfelelni, és ha egy túl rövid nadrágom, vagy egy kikericssárga, zokni nélkül hordott mokaszinom polgárpukkasztónak tűnik, akkor hát pukkanjon a polgár, ha nincs jobb dolga…
Dóra: A fiatalságot alapvetően a szellem adja, és Bélának óriási szerencséje van, hogy ezzel jó testalkat és még stílusérzék is párosul. Ez így együtt elég ütős kombináció. Hihetetlen a genetikája. Annyit képes enni, mint három másik, de nem látszik rajta. És néha magam sem hiszem el, hogy lehet, hogy nincs ránc az arcán. Pedig nagyítóval nézegetem, elhiheti!
Béla, egyszer azt mondta, Dóri nemcsak a társa, hanem a szerelme és a cinkosa is. Mesélne még erről?
Béla: A szerelem egyértelmű, különben nem lennénk együtt. Társ mindig volt mellettem, de azért Dóri jelenléte a százas skálán ezerkétszázas. És ez mindenben megnyilvánul, a kicsi, a közepes és a nagy dolgokban is. A cinkost pedig úgy értem, hogy ő az egyetlen, akinek mindent el kell mondanom, de szinte betegesen mindent. Negyvenvalahány éve vezetek határidőnaplót, mindig ugyanazt a típusú bőrkötésű könyvet rendelem Bajorországból. És minden egyes nap beírom, hol jártam, mi történt velem. Például utólag megnéztük, hol voltam aznap, amikor Dóri született.
És hol volt?
Béla: Fogorvosnál Münchenben. Szóval, Dóri előtt demonstratíve nyitva hagyhatom a naplót, sőt, olykor megkérem, hogy ő jegyezze bele, mi történik, vagy mi történt velünk. Dóri olyan mértékben a cinkosom, hogy ebben a minőségében szinte nem nélküli lény. Nem férfiként vagy nőként ír bele a naplómba, hanem énként. Különös… Annyit tennék még hozzá ehhez az ömlengéshez, amit szerintem már több mint egy órája folytatunk, hogy ez az egyetértés nálunk teljesen normális. Talán ezt a legnehezebb elhinnie a világnak. Lehet, hogy csöpögősen hangzik, de hát hol meséljük el, ha nem a Nők Lapjában? Egy ideig próbáltuk elmondani az embereknek, milyen boldogok vagyunk, de hamar rájöttünk, hogy a csendes boldogságra senki sem kíváncsi.
Dóra: Nem baj, mert magunknak vagyunk boldogok, nem másnak. A mai világban igencsak csökkentett ránk az igény. Nem fedjük le a tömegízlést, például nincs hatalmas műmellem, és a számat sem töltettem fel. Ráadásul nem fogytunk le, és nem is híztunk negyvenhét kilót, nem váltunk el és jöttünk össze huszadjára is.
Béla: „Nincs aktuális produkció, amire behívjunk” – ezt így mondják az én szakmámban a döntéshozók. Erre én meg azt mondom, jaj, de jó, így legalább egy kicsit tovább alszunk…
Fotó: Zsólyomi Norbert
