Gondoltam, ez egyszer zavarba hozom, és negyedórával hamarabb érkezem a megbeszélt találkozóra. Jelentem, nem sikerült. Sőt, le is szidott, hogy a hamarabb érkezés az ő reszortja. Elegáns, jól fésült, borotvált, a pincértől pedig már meg is rendelte a kávénkat, azzal a kikötéssel, hogy akkor hozzák majd ki, ha megérkeztem. 

Jancsika, remekül nézel ki!

Csak a mondat második felét elhallgatja mindenki. Hogy „a korod dacára”, vagy hogy „ahhoz képest, hogy mennyire beteg voltál”. Vagy nem?

Nem egészen. A korod az rendben van, a betegség az, ami nyomot sem hagyott rajtad.

A hangom azért még nem az igazi. Ez nekem nagy stressz volt a visszatérésemnél, hogy milyen különös hangon fogok szólni a színpadról. Hogy fog hatni a közönségre? Tán szinkronizálnak? Erre megszólaltam, és a rendes hangom jött ki. Előtte sem tudtam úgy beszélni, utána megint nem, de akkor pontosan úgy, ahogy kellett, ahogy szoktam, ahogy megszokták. Hogy miért, azt nem tudom… Igen, a színház bűvös világ. Vagy tíz éve Szegeden sétáltam az utcán, és elment mellettem egy sovány úriember. Pár lépés után eszembe jutott, hogy nem a helyiek nagy színészlegendája, Király Levente volt-e az illető. Megfordultam, és abban a pillanatban nézett vissza ő is. Addig sosem találkoztunk, mégis egymásra ismertünk. Visszamentem néhány lépést, és boldogan átöleltük egymást. Ez megerősített abban, amit régen is gondoltam, hogy mi, a színház mániákusai egy családhoz tartozunk, valami legbelül összeköt minket,
és ezt megérezzük egymásban akár egy utcai forgatagban is.

Csodálatos, hogy itt ülhetünk, és még a kávé sem rossz.

Igen, én is nagyra értékelem most már az itt és mostot. Hogy ebben a pillanatban itt ülhetek, ülhetünk, és beszélgethetünk. De az, hogy a következő minutumban mi lesz velem vagy a világgal, az továbbra sem nyomaszt. Ez mindig is így volt, és most sem változott. Nem is emlékszem semmire. Hogy hogyan is történt, hogy majdnem egy pillanat alatt kiszálltam a buliból. Három napig voltam mélyaltatásban. Nem tudok álmokról, látomásokról, nem jelent meg a túlvilág. Amikor fölébredtem, körülnéztem, itt lógott ez, ott volt kikötve emez, és ott volt bedugva az. Eltöprengtem. Most hol a bánatban lehetek? Azt felmértem, hogy valószínűleg nem a brazil tengerparton, azt is sejtettem, hogy nem a párizsi latin negyedben kódorgok, majd rájöttem, hogy ez bizony egy kórház lehet. Mi tagadás, csalhatatlan jelek utaltak erre. Aztán megjött a család, és akkortól minden újra kikerekedett. 

Az ágynyugalmat hogy viselted?

Hát nem mindegy, hogy hol szúrja el az idejét az ember? Ott kényelmesen feküdtem, miközben várakozhattam volna akár egy hivatalban is. Mert amúgy éppen lejárt a személyim, miközben volt ez a kis kaland. Emlékszem, még Somogyvári Rudolf mesélte, hogy neki egyáltalán nincs személyije, és őt ez abszolút nem érdekli, hiszen tudja, hogy hívják, ennyi neki elég. Én nem voltam ennyire vagabund, és telefonon érdeklődtem, hogy hol lehet ezt elintézni. Azt mondták, hogy a legközelebbi ilyen hivatal, ahova be tudnék jelentkezni, Balassagyarmaton van, elmennék-e oda. Végül még nem jutottam el a kis közjáték miatt, ugye, de fel fogok kerekedni. Hiszen, ha már nem haltam meg, akkor élni csak személyivel tudok. A nagy kérdés, hogy mikor tudom intézni, most, hogy már újra dolgozom, Pintér Béla társulatánál. Mindig előző este kapok egy sms-t, hogy másnap hány órától próbálunk.

Használnám a fentebb nem használt kifejezést engedelmeddel, a korod dacára rendkívül rugalmas vagy akkor. És mellesleg precíz. Nem is tudom, hogy fér össze ez a kettő…

Valóban, már másfél órával előadás előtt bent vagyok. Ezt láttam az igazi nagyoknál, Rodolfótól Rátonyi Robiig. Robi egyébként egyszer kibökte egy kabaréműsorunkban, hogy ott ültél a nézőtéren. Ha nem nevettél egy poénon, sziszegte nekem, hogy ez a hülye Szegő direkt nem röhög, hogy engem bosszantson, az a szemét Szegő megint fáradt pofát vág, hogy kiszúrjon velem. Belehalt, ha az egész közönséget nem tudta magával ragadni…

Pedig imádtam, és a legklasszabb emberek egyike volt…

Persze, egyike a régi nagy iskola klasszikusainak. Aki még mindenre odafigyelt a színházban. Mielőtt érkeztél, arra gondoltam, hogy mivel ma este nem játszom, szalonnát fogok vacsorázni, aztán eszembe jutott, hogy holnap viszont színen leszek, és nem tehetem meg, hogy hagymát eszem előző nap, mert az a partnerrel szemben a legnagyobb tapintatlanság. De tudod, hogy miben nem vagyok már annyira precíz? Az idővel vagyok zavarban. Hogy mi mikor történt. Tíz éve? Negyven éve? A múltkor elmentem egy gimnáziumba, ahova csak lányok járnak, és meghívtak beszélgetni. Ugye emlékeztek a ’68-as Ki mit tud?-ra?, kérdeztem. Kiderült, hogy ’98-ban születtek, akkor hogyan is emlékeztek volna?! Elszaladt valahogy nagyon az idő. Emlékszel, amikor az ötvenéves embereket vén trotlinak tartottuk? Mi még focizunk, bulizunk, elcsavargunk, de mit csinálhat vajon ő abban a korban? Most vajon mit gondolhatnak rólunk a fiatalok? Ül itt két szenilis bácsi, és ontják egymásra a bugyutaságaikat? 

Én még csak-csak, de te megjegyzel szövegeket, és színpadokon brillírozol, a közönség pedig imád és tombol. 

Óriási dolog ez nekem a mai napig, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, és szeretnek is érte. Színházat játszottam én már otthon kisfiúként a játék figurákkal, később nagy színészeket utánoztam, színházi bejáróknál álltam, és autogramokat kértem, de képes voltam akár az utcán is leszólítani őket. Emlékszem, egyszer az Almássy téren jött velem szemben a csodálatos Rajz János. Odaléptem hozzá, és nagy tisztelettel egy aláírást kértem tőle. Ő rám nézett, és érdes hangján megkérdezte: Hogy hívnak? Én meg mondtam, Gálvölgyi Jánosnak, kérem tisztelettel. Ő meg rám förmedt: Ki a csudát érdekel, hogy mi a te neved?! Engem hogy hívnak? Látod, ehhez képest mekkora csoda, hogy lassan hat évtizede én is a színészek közé sorolhatom magam, és hogy ennyire szeret a közönség… A betegségem alatt, és azóta is folytonosan tapasztalom a felém áradó szeretetet. Nem is tudom, hogy idejövet is az utcán hányan szólítottak meg, és kívántak jó egészséget. És az is óriási dolog nekem, hogy Pintér Béla hívott a társulatába, és kipróbálhatok valami egészen újat. Azt meg el sem tudom mondani, hogy milyen hálás vagyok
a családomnak azért, amit végigcsináltak velem. Miközben meg látom, hogy milyen cudar sors vár nagy-nagy színészekre. Egyik reggel jön egy új igazgató, és még az addig meghatározó színészeknek a fényképét is leveszik a falról. Eszembe jut Darvas Iván mondása, hogy egy színész akkor hal meg, amikor az utolsó ember meghal, aki még emlékszik rá. De amíg az embert az utcán megsimogatják, és kapja a leveleket, üzeneteket akár Amerikából, akár a legkisebb falvakból, és biztosítják arról, hogy szükség lenne még rá, addig nem szabad a halállal foglalkoznia.

Van nagy célod még a színpadon?

A célom az, hogy jó legyek az új darabban. Szerintem megint fantasztikus a Béla, megint olyasmire érzett rá, hogy az csoda, hát ez a célom, hogy megcsináljam, amennyire tehetségemből telik. További céljaim közé tartozik, hogy ha most elköszönünk egymástól, eljussak az autóig, a Margit hídon átmenjek, hazaérjek.
Ez egy olyan kis cél. Nagyobb az, hogy holnap reggel még fölkeljek. De tudom, hogy annyi minden nem rajtam múlik. Az, hogy jó legyek, tehát hogy ne hozzak szégyent az előadásra, az rajtam múlik. Valamikor Kazimir Károly, a Thália igazgatója javasolta nekem, hogy reggel, ha felkelsz, mondj egy brohét (héber há­laima – a szerk.), és este, amikor lefekszel, akkor is.
A többi úgysem rajtunk múlik… Nos, én még sok imát szeretnék elrebegni…

Fotó: MTI / Keleti Éva