Ahogy olvassuk a túlvilágra felkészítő szövegeket, rádöbbenhetünk, mennyire hasonlítanak ezek az ősi leírások egy valódi útikönyvre. Itt is konkrét tanácsok szerepelnek: „fordulj jobbra… kerüld el azt a tavat… óvatosan haladj át a hídon” és így tovább. Csak éppen ezek a földrajzi egységek nem a látható világunkban vannak, az utazó pedig – akinek az útmutatások szólnak – egy elhunyt ember lelke.

Ezeket az ősi bédekkereket túlvilágkönyveknek vagy halottaskönyveknek hívják. A modern tudomány szkeptikusan vélekedik róluk, mondván, ezekben kitalált helyszínek szerepelnek, és az egész képzeletbeli utazás egy mitikus-mesés tájon játszódik. Csakhogy van egy fantasztikusan érdekes tény: a túlvilágkönyvek látványos párhuzamokat mutatnak a halálközeli élményt átélt, mai emberek beszámolóival! Anélkül, hogy utóbbiak ismerték volna az ősi leírásokat, egy az egyben ugyanolyan élményekről mesélnek, ugyanolyan tájakat, látomásokat érzékeltek. Így nincs más megoldás, felül kell vizsgálni a szokásos legyintést, hogy „ezek csak mesék”, és elismerni: az ősi kultúrák bölcsei sokkal jobban ismerték az élet-halál misztériumát, mint a 21. század emberei.

Kiléphetünk a Fénybe

A halottaskönyvek közül messze az egyiptomi a legismertebb. Ennek címe Peret Em Kheru, amit leginkább úgy lehet fordítani: Kilépés a Fénybe. Az ókori egyiptomiak hite szerint ugyanis a földi lét zajlik egy álomszerű árnyékvilágban, a halál után azonban visszakapjuk eredeti tudatosságunkat – ezt jelképezi a tiszta fény felragyogása. A könyv először 19. dinasztiabeli sírok falán bukkan fel az i. e. 1200-as években.

…

Ha érdekel, milyen tanácsokat adnak még a halottaskönyvek, olvasd el cikkünket a Nők Lapja Ezotéria 2015/6. számában!

Szöveg: Magyar Diána

Fotó: Thinkstock